Volt-e, van-e, lesz-e…

…Magyarországon Freinet-pedagógia? Eredics Ágnes beszélget Porkolábné Kóra Zsuzsával

– Mit tart a legégetőbb pedagógiai problémának?

– Azt, hogy a gyerekek tanulási öröme elvész. És mindent meg is tesz a pedagógia ezért.

Porkolábné Kóra Zsuzsa a 80-as végétől tanított Freinet-szellemben, eleinte egy falusi iskolában, majd egy budapesti, tanulási zavarokkal küzdő gyermekek számára fenntartott oktatási intézményben. Részt vett a Freinet-műhelyek szervezésében; tapasztalatait, bevált technikáit megosztotta számos folyóiratban, valamint blogjában. Az interjú 2020 szeptemberében készült, részben egy ímélváltás, részben egy videóbeszélgetés formájában. Az interjú készítője Eredics Ágnes, aki a Wesley János Lelkészképző Főiskola pedagógia szakán (tanára, Gombocz Eszter javaslatára) diplomamunkája kapcsán kereste fel a kreatív ötletektől ma is sziporkázó pedagógust. Az interjú teljes szövege innen tölthető le.

Milyen specifikus módszerei vannak a tanévkezdésre elsősöknél? Magasabb osztályokban? Új tanítóként?

Én nagyon hiszek abban, hogy az első nap, az meghatározó. A szeptember 1. meghatározó nap a gyerek egész évére. Ezért én teljesen máshogy kezdtem az első napot, mint általában a pedagógusok. Ott van mondjuk húsz gyerek vagy huszonnégy vagy harminc vagy tíz, attól függ, milyen típusú osztály, akikről én sem tudok semmit, és ők sem tudnak rólam semmit. Így kezdődik. Ez egy nagyon feszült helyzet mindenki számára. Nekik is, és nekem is. Ezt a feszült helyzetet valahogy át kell hidalni, legalábbis én így gondolom, és nem kell előállnom magammal, hogy „Na most én vagyok a tanító néni”, hanem le kell ülnünk először is körbe, én is a kisszékre, ha elsősökről van szó, és kell egy közös pontot találnunk, amin elindulhat a beszélgetés. Ez biztos, hogy valami más kell, hogy legyen, mint amit ő gondol az iskoláról; ezt minden osztályomban és minden évben – ha már tanítottam őket, akkor is – ugyanígy kezdtem, csak nyilván akkor már tudták, hogy mi lesz a vége. Tehát bevonultam mindig az osztályomba egy nagy adag színes papírral – hangsúlyozom, hogy legyen benne fekete szín, és minél több árnyalata a sárgának, kéknek, zöldnek, lilának. Megmondtam, hogy én vagyok a Zsuzsa néni, és hoztam nektek színes papírokat. Az a kérésem, hogy mindenki válasszon magának belőle egy darabot. Tehát hogy tépjen le. Körben ülünk, és az elsőnek, aki mellettem ül, mondom, hogy mondd a nevedet, hogy hogy hívnak, válassz egy színt, és tépjél le belőle egy darabot. Már maga a letépés is probléma, mert nem biztos, hogy tud tépni, lehet, hogy segíteni kell neki. Így körbemegyünk, és akkor mindenkinek van valami színe, ilyen-olyan-amolyan. Mit csináljunk ezzel a színnel? A következő lépés az, hogy elővettem egy nagy füzetet, egy A/4-es sima, egyszerű füzetet, és azt kérem, hogy add ide nekem a te színedet, vagy abból egy darabot, nem feltétlenül az egészet; azt én beragasztom ebbe a füzetbe, odaírom a te nevedet, és mondd meg nekem, hogy mi jut erről a színről az eszedbe, mi az, amiért ezt választottad? Mindenki mond valamit, és én azt oda leírom nyomtatott betűkkel, mert ugye kiselsőben vagyunk. Később már írottal is lehet. Mindenki ad az ő színéből egy darabot, az belekerül ebbe a füzetbe, és mindenki mellé odakerül, hogy ő azt miért választotta. Már önmagában ez is fontos dolog a számára, hiszen azt érzi, hogy jelentősége lett a szavainak, mert leírta a tanító néni. Utána jön a másik lényege a dolognak: azt mondom, hogy jó, akkor most mindenkinek van még egy darabja a kezében, meg még itt van nagyobb is belőle, ha kell. Csináljunk egy képet! Van ragasztóm, nektek van kezetek, tudtok tépni. Mi jut eszetekbe a sárgáról? Mondják, hogy Nap, bicikli, virág… Akkor kiderül, hogy másnak is a Nap jutott eszébe, és mondom, akkor csináljatok együtt Napot! Mert bármi másból lehet több is, de azt minden gyerek tudja, hogy Napból egy van az égen, tehát össze kell dolgozni valahogy két-három, egymásnak is ismeretlen gyereknek. Olyan helyzetbe kerülnek tehát a gyerekek, hogy létrehoztunk közösen egy képet, hiszen mindenkinek a színe valamilyen formában megjelenik rajta. Van egy közös kiinduló pont, egy alapkő. Nem beszéltünk magunkról, nem kérdeztük meg, hogy honnan jöttél, hanem elkezdtünk közösen dolgozni; ebből létrejön egy kép. Minden évben létrejön egy kép, és sosem ugyanaz. Minden gyerek ott van a képen. Ott van az ő színével, az ő tárgyával vagy az ő képrészével, tehát megjelenik, ő az osztály tagja lett.

Tehát miről szól a történet? Hogy itt vagytok húszan, és egyformán fontosak vagytok. Nem érdekes, hogy milyen képességetek van; itt, ebben világosan látszik, hogy ti egyformák vagytok.

Mindegy, hogy honnan jöttetek, mindegy, hogy milyen a hátteretek, egyformán, ennek az osztálynak a teljes jogú tagjai vagytok. A gyereknek ez egy olyan információ, ami bizalmat ad az első perctől kezdve: hogy én itt fontos vagyok, és nem az dönti el, hogy én ki vagyok, hogy hogyan olvastam, meg hogyan beszéltem, meg hogyan rajzoltam, hanem én vagyok, ott vagyok a képen, és hiányoznék, ha nem lennék ott. Ő ezt nem fogalmazza meg. Amikor a Palotásban elvittek egy gyereket másik iskolába, mert elköltöztek a szülők, és onnan nem tudott volna bejárni, akkor kérdeztük tőle, hogy mit szeretnél magaddal vinni? Azt mondta, hogy egy fényképet az első nap közös alkotásáról. Ennyi. A legnagyobb probléma minden tanév végén, amikor le kellett szedni a dekorációt, ennek a képnek a levétele volt, mert ettől nem akartak megválni, és nagyon megígértették, hogy szeptember elsején ott lesz. S persze ott volt.

Voltak/vannak testvérosztályok, testvériskolák?

Igen. Ez nagyon fontos dolog: a rendszerváltás előtt, a 80-as évek közepén már egy olyan új irányzat indult el, hogy elkezdtek az oktatáskutatók azzal foglalkozni, hogy az egyszerű mezei tanítók lehet, hogy többet tudnak a tanítás mikéntjéről, mint ők. Kezdődött egy nyitás a gyakorlatok felé. Az oktatás kutatói lehetőséget kaptak, hogy külföldre menjenek tapasztalatokat gyűjteni. Elindultak az európai országokba, és volt, aki a Waldorffal jött haza, volt, aki a Freinet-vel, volt, aki a Montessorival, ez egyéni dolog volt, hogy ki mivel. Már lehetőség volt arra nekünk, pedagógusoknak is, hogy megismerkedhessünk ezekkel a dolgokkal. 89-ben már mi, gyakorló pedagógusok is találkoztunk az úgynevezett Freinet-műhelyben, az V. kerületi Molnár utcában lévő művelődési házban. Egyéként az összes későbbi alternatív pedagógia alapítója és kezdő tanárai ott gyűltek össze.

Tehát tulajdonképpen a Freinet-műhely volt az, ami magában foglalta az összes alternatív pedagógia embereit.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy lett Lauder, lett Waldorf, lett Montessori, lett Jena-plan, lett Rogers-iskola, és nem lett Freinet-iskola. Viszont voltunk páran – nem túl sokan, én négy kollegáról tudok, akivel kapcsolatban álltam – az ország legkülönbözőbb részein, akik a Freinet-pedagógia adaptációját elkezdtük a magunk osztályában. Egy kollegám Tiszabőn egy cigányiskolában csinált Freinet-osztályt; egy másik kolleganőm Balmazújvárosban csinált egy Freinet-osztályt; és volt még egy fiú, ő valahol Debrecen környékén. Tehát szétszórva az országban. Próbálkoztunk, belekapaszkodtunk abba a törvénybe, hogy a pedagógus maga dönti el, hogy milyen módszerrel tanít, csak teljesítse a tantárgyi követelményeket. Mi leveleztünk egymással: az osztályom főleg a Balmazújvárosiakkal. Több levélváltás is volt. Sőt, volt egy német iskolai osztály – de már nem tudom a nevét –, akikkel szintén volt egypár levélváltás angolul. A fordításban a lányom segített. Tehát a gyerekek megírták magyarul, ő meg lefordította. Volt egy holland kolleganőm, akivel Nagykovácsiban a Freinet-táborban ismerkedtem össze, ő többször volt nálam Nagykovácsiban az osztályban is, volt levelezés is! Körülbelül 94-95 volt, amikor a nagy társadalmi csalódottság már érezhető volt a rendszerváltás után. Ez az Antall-kormány vége igazából; innentől kezdve a kollegák, akik Freinet-vel próbálkoztak, két utat választottak: vagy azt, hogy akkor ennyi volt, köszönöm, vége, vagy kerestek egy alternatív iskolát; többnyire a Waldorfot találták meg maguknak, illetve volt egy kolleganőm, ő a Rogerset. De azt is egy idő után otthagyta. Tehát megpróbáltak olyan helyre menni, ami egy alternatív pedagógiájú iskolai struktúra keretében működik, merthogy Freinet-iskola nem volt. Azért nem volt Freinet-iskola, mert a Freinet-nek alapelve, hogy nem kell ahhoz iskolát alapítanod, hogy te ezt a pedagógiát magadévá tehesd. Voltak Freinet-óvodák, s még a 90-es éveknek a második felét is valamennyire megérték. Volt Dunaújvároson egy Freinet-osztály, én velük nem kerültem kapcsolatba.

A saját kollegáim közül volt, akit érdekelt, páran bejöttek, a többiek nem annyira, viszont amikor először ötödikesek lettek a freinet-s tanítványaim, akkor az történt, hogy először nem akarta senki az osztályfőnökséget elvállalni. Végül az énektanárnak már nem volt más választása, megkapta a Freinet-osztályt 5.-ben. Olyan szerencsénk volt, hogy volt egy freinet-s magyar szakos tanár a 2. kerületben, ő kijárhatott még oda egy évig, a magyart viszont Freinet-pedagógus vitte tovább. Klér Andrea volt a neve. A kollegám, aki megkapta az osztályfőnökséget, nagyjából tudta mit kapott, hiszen a fia az osztályomba járt, tehát nagyon nem lepődött meg, hogy mit kap, a többiek viszont nagyon meglepődtek. Nekem szembe nem mondták a félelmeiket, meg engem nem is érdekelt, mert teljesen biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi gond, viszont úgy október környékén elkezdtek hozzám odajönni a kollegáim, hogy „Zsuzsa, ezt én nem is gondoltam volna. Képzeld, olyan, mintha a nyolcadikosokkal lennék: azt mondom nekik, hogy csinálják, és csinálják.”

…

Számomra ott kezdődik a Freinet-pedagógia valóságban való megjelenése, hogy van-e Életünk Könyve, vagy nincs.

Azt nem szokták gyakran alkalmazni.

Nem, sehol nincs. Ez nagyon macerás, mert rendszeresen kell csinálni, nagyon oda kell figyelni, mert meg kell látni, hogy mit kell abba beleírni, vagy mit kell megerősíteni. Abszolút ott kell lenni, és tudni kell, hogy amikor bejön a gyerek mondjuk az udvarról télen, és ki van pirulva, és boldog, akkor ezt nem szabad kihagyni egy Életünk Könyvében. Akkor azt kell mondani, hogy „Gyere, rajzoljuk meg, de jó! Mit csináltatok?” Tehát az a pedagógus, aki arra nem tud időt szánni, hogy az Életünk Könyve, legalább az Életünk Könyve menjen, annak nincs köze a Freinet-pedagógiához.

…

Először is a beszélgetőkör, az egy intim dolog; nagyon fontos, hogy senki ne szólja le a másikat, tehát mindenkit figyelmeztetni kell arra, hogy a másikat tiszteletben kell tartanod, nem kérdőjelezed meg az ő mondanivalóját, nem nézed le, nem teszel rá olyan megjegyzést, ami az ő elmondását bármilyen módon kritizálja. Kérdéseket tehetsz fel, de hogy „ez hülyeség,” meg „á, nem úgy van az”, ehhez nincs jogod. Senkinek. Tanárnak sem, nyilván. Itt kezdődik. És az nem elég, hogy verbálisan nem, de mimikailag sem. Sokszor elég egy félrenézés, egy pillantás. A gyerek pontosan tudja, hogy őt mikor nézte le a tanár. Nem kell ahhoz egy szót sem szólnia. Tehát ezek nagyon fontosak. A másik az, hogy ezek pillanatnyi dolgok, tehát nem kell annyira komolyan venni mindent, ami elhangzik, de tudni kell, hogy mikor kell egy témát mondjuk felvenni, és azt mondani, hogy „Jó, akkor ezzel most foglalkozni fogunk…” Például: „Eszik-e az UFO eperfagyit a sivatagban, vagy nem eszik eperfagyit a sivatagban?” Az volt például életem egyik legnagyobb tanulsága! Akkor megtanultam egy életre, hogy hit-dolgokkal nem lehet vitatkozni. Nem lehet se magyarázni, nem lehet érvekkel se megdönteni, se kialakítani. Tehát a hit jellegű témákat nem vettem fel a projektek közé.

Én kialakítottam magamnak egy rendszert. Reggel megvolt a beszélgetőkör, megvolt a négy óra, utána hazamentem, elővettem egy papírt, tettem rá annyi pöttyöt, ahány gyerek aznap az osztályban volt: nagyjából vizuálisan rögzült, hogy ki hol ül, és megpróbáltam otthon, négy órás munka után leírni, hogy mire emlékszem.

És amikor rájöttem, hogy X tanulónak nem emlékszem a mondatára, és másnap sem emlékeztem a mondatára, akkor nagyon mélyen magamba néztem, hogy én miért nem emlékszem az ő mondatára. Hogy mért nem figyeltem rá?

Mért engedtem meg magamnak ezt a luxust? Nem tetszik nekem valami? Ez egy ilyen belső önvizsgálat, és nem kellemes. Mert az ember azzal találkozik, hogy valamit nem jól csinált. Vagy lehet, hogy a gyerek meg sem szólal; miért nem szólal meg? Mondjuk hogyha egy hétig nem szólal meg, akkor azért azon el kell gondolkodni… nem kell megkérdezni, hogy mért nem szólalsz meg, nyilván, de azért nekem, pedagógusnak el kell gondolkodnom, hogy mi lehet az oka. Nem mer? Valami történt? Vagy valaki úgy viszonyult, vagy akár én viszonyultam úgy, hogy ez őt meggátolja? Ez az egyik. A másik fontos dolog az, hogy

aki jól vezeti a beszélgetőkört, és nem találkozik azzal, hogy fellázad ellene a gyerektársaság egy idő után, akkor egészen biztos lehet abban – általában fél év, háromnegyed év –, hogy rosszul csinálja.

Azért, mert akkor rutinná vált. Akkor az volt, hogy most nem matekóra van, hanem beszélgetőkör óra. Tehát nem beszélgetőkör van. Hanem van egy idő, amit x gyerek használ, mert ő elmondja, de a többi unja, és nem akarja igazából, de jól viselkedik. Jól viselkedik, és nem lázad. Én mindig annak örültem, amikor valakinek elszakadt a cérna, és azt mondta, hogy ő nem akar beszélgetőkört! Ő nem akar belejönni! Akkor volt miről beszélni. Tudtunk arról beszélni, hogy mi benne a rossz. Akkor kiderült, mert megmondták a gyerekek, hogy „unom már, engem nem érdekel, én mást szeretnék csinálni”. Az első esetben ott álltam azzal az érzéssel, szomorúsággal, hogy az „én” beszélgetőköröm, amit én annyira szeretek, de ő meg nem akarja! Elkezdtünk alkudozni egymással, mármint az osztály meg én, hogy jó, hát akkor nem lesz beszélgetőkör, de egy hét múlva visszatérünk rá; és akkor jött a következő fázis. Ugye én ezt kimondtam, hogy nem lesz beszélgetőkör, így kezdtük a napot. Ahol nem lázadnak fel a beszélgetőkörtől, az nem Freinet. Fel kell tudni lázadni. Ez olyan, mint ahogy a kamasz fellázad a szülői dolgok ellen. Én akkor azt mondtam, hogy jó, egy hétig nincs beszélgetőkör. Akkor jöttek a gyerekek, hogy Zsuzsa néni, tetszik tudni, mi történt? Nem, de hát nincs beszélgetőkör, talán írd le. Tehát nem azt mondtam, hogy nem érdekel; azt mondtam, hogy itt van ez a füzet, itt van az Életünk Könyve vagy bármilyen új dolog, írd le. Én nem hallgathatlak meg téged, mert – emlékszel? – megállapodtunk, hogy nincs beszélgetőkör. Kb. a harmadik napon azt mondta az egyik gyerek: „De én beszélgetőkört akarok.” Hát – mondom –, sajnálom, megállapodtunk, egy hétig nincs beszélgetőkör. Pénteken visszatérünk rá, vagy mit tudom én, jövő hét kedden. Itt a tanárnak nagyon kell figyelni! Nagyon, nagyon nem szabad belecsúsznia abba az utcába, hogy ő mégis akarja, látjátok, kell az! Nem! Ki kell tartani. Amit mondtam, azt be kell tartani! A kitűzött időben nekiálltunk megbeszélni, hogy most hogy legyen? Még mindig volt, aki nem akart beszélgetőkört, mert neki tök jó volt így. Más meg akart, és akkor kellett hozni egy új szabályt, egy új utat kellett találni a probléma megoldására: hogy jó, nem lesz minden nap beszélgetőkör, nem is kell mindenkinek beülni, egy héten mondjuk legyen kétszer, de aki kint ül, az nem csinál semmi olyat, amivel zavarja azokat, akik bent ülnek. Akkor egy hét múlva megint összejövünk, és megint megbeszéljük, hogy ez a változtatás jó volt-e vagy sem. Szóval a végeredmény azért a 3.-4. osztályra már az volt, hogy nem akarjuk a beszélgetőkört, de beszéljük meg a napot reggel mindenképpen, de üljünk le, hogy ez és ez a feladat, ezt és ezt csináljuk…

Viszont a plénum, az megint olyan, mint az Életünk Könyve, tehát ahol nincs megbeszélve a nap eredménye, ha plénum nincs, és Életünk Könyve nincs, akkor e kettő nélkül nem lehet Freinet-pedagógiáról beszélni szerintem. A beszélgetőkör nélkül még el lehet élni, sőt az valójában át is kell, hogy alakuljon feladatmegbeszéléssé, máskor meg élménybeszámolóvá.

Mit tart a legégetőbb pedagógiai problémának?

Azt, hogy a gyerekek tanulási öröme elvész. És mindent meg is tesz a pedagógia ezért.

A kíváncsiság veszik el, a tudni akarás, és egy „le kell tudnom ezt a dolgot” lesz belőle.