A beilleszkedés lehetőségeinek...

By matelencse on 2018. ápr. 23. - 17:21

...megteremtése testnevelésórán. Dr. Kovács Katalin írása

Megismerik-e a gyakorlatok célját és hatását a különböző izomcsoportokra, tudják-e azt alakítani, változtatni igényeik és szükségeik szerint?

Bevezetés

Napjainkban már nem az a kérdés, hogy szükséges-e a befogadó iskola, hanem az hogy a gyakorlatban mindez hogyan valósuljon meg, hogyan alakítsuk ki a befogadó magatartást, akár makrokörnyezetben (lakó- és iskolai közösség), akár egészen lebontva mikroelemekre, azaz a tanórákig és a tanítási módszerekig.

Bárdossy szerint a befogadó iskola támogatja diákjait – többek között – abban, hogy

találkozzanak „valódi önmagukkal”, felismerjék saját értékeiket, képességeiket, s aktívan vegyenek részt azok továbbfejlesztésében;
kitáguljon életterük, sokféle élet- és feladathelyzetben tanulják meg a „világban létezés emberi módját”;
egymást megismerve és elfogadva tudjanak együtt élni és együttműködni;
döntésre, tervezésre, megvalósításra és értékelésre, önálló tevékenységre és együttműködésre készek és képesek legyenek.

A 2012-es Nat-ban a testnevelés tantárgy követelményei szerint:

„motoros cselekvések… fejlesztik a tanulók személyes készségeit, képességeit, így az önismeretet…”
„célja mozgásaiban is művelt egyén nevelése, aki olyan széleskörű mozgásképesség- és mozgáskészség-bázissal rendelkezik, amelyet képes változó körülmények között alkalmazni és tudatosan, tervezetten használni, beépíteni a mindennapi életébe...”
„lehetővé teszi a közösségi sikerek együttes megélését…”
„Önmaguk is képessé váljanak… saját szintjüknek, képességeiknek és érdeklődésüknek megfelelő fejlesztő hatású mozgásprogramot kidolgozni, illetve azt végrehajtani."

Ha összehasonlítjuk Bárdossy gondolatait a Nat célkitűzéseivel, akkor a hasonlóságok szembetűnők, azaz a testnevelés óra a befogadó magatartás elsajátításának egyik kiváló fóruma. Vajon miért nem valósul meg – szinte automatikusan – a befogadó szemlélet és magatartás fejlesztése a testnevelésórákon? Miért kérdőjelezi meg rendszeresen a média és a pedagógustársadalom a testnevelés elveit és módszereit?

Könnyű lenne azzal – a valóban jogos válasszal – élét venni egy képzeletbeli párbeszédnek, hogy a különböző képességű és tudású diákokat mozgással, mozgáson keresztül kell tanítani a mozgásról, úgy, hogy a tanulók más és más elvárással és igénnyel érkeznek az órára. Továbbá nem elhanyagolható szempont, hogy biztonságos, balesetmentes megoldásokra kell törekedni, legtöbb esetben nem ideális tanítási körülmények között. A nem könnyű feltételek ellenére azonban rendszeres önreflexióval nemcsak az oktatási módszerek helyességét vagy időszerűségét lehet felülvizsgálni, hanem a válaszok tükrében megtalálni azokat az alternatív megoldásokat, amelyekkel Nyiri (2001, 53-54.) szavaival élve: „megtaníthatjuk diákjainkat multikulturális közegben, a szó legnemesebb értelmében, csapattagként tevékenykedni…, amelynek a nyitottság és a tolerancia a követelménye”.

Reflexió

Az alábbiakban végigmegyünk egy hagyományos 45 perces testnevelés órán, és kérdésekkel próbálunk meg rávilágítani azokra a sarkalatos pontokra, amelyek véleményünk szerint megértek a változtatásra.

A testnevelésóra elején a jelentés – sok esetben nagyságrend szerinti – sorakozóval párosul. A jelentés legtöbb esetben az iskolai protokollhoz kötött, ezért most nem tartozik szorosan a cikk témaköréhez. Azonban a sorakozóval kapcsolatosan megkérdőjelezhetjük a testmagasság szerinti sorrendet. Megjegyzés: vannak feladatok és tevékenységi formák, amikor testi épség szempontjából szerencsésebb ez a rendgyakorlati forma, azonban érdemes felülvizsgálni ennek az automatizmusnak az előnyeit és hátrányait. További kérdésként merülhet fel, hogy a szigorú, fegyelmezett vigyázzállás segíti-e a pozitív légkör és a kölcsönös bizalom megteremtését? Meg kell említeni, hogy vigyázzállásban gyakoriak a helytelen testtartások (például lordotikus, ejtett vállú stb.). Vajon a diákokban mennyire tudatos a helyes tartás szerepe az egészséges életmódban? Ismerik-e a korrekciós lehetőségeket?

Az óra bevezetéséhez tartozik a – verbális – motiválás is, amelyeknek funkciója: az érdeklődés felkeltése, gyakorlási készség megteremtése, teljesítményigény kialakítása. Ezeknek a teendőknek a „megvalósítása” legtöbb esetben kimerül a tananyag közlésében, az elvégzendő gyakorlatok rövid leírásában.

Vajon az előírt oktatandó tananyag mellett még miről kellene tájékoztatni a diákokat, hogy nyitottabbá váljanak az elkövetkezendő 45 percben?

Talán az alábbi gondolatok kedvezően befolyásolhatják az órák miliőjét és hangulatát:

Egy-egy mozgássor, technikai elem elsajátítása miért fontos, miért jelenik meg a Nat-ban?
A tananyag hogyan mutat túl a testnevelés órán, sőt az iskolai képzésen, azaz miért hasznos (vagy szükséges) hosszú távon?
A tanultak hogyan épülnek be a mozgáskultúrába vagy a mindennapi életbe?

A bemelegítésnél egyre több testnevelőtanár fogó, vagy futó játékkal kezdi az órát, amelyek mind oktatási, mind nevelési szempontból pozitív alternatívái a körbefutásnak. A pulzusfokozás után a nyújtó-erősítő gimnasztikai gyakorlatok szinte kötelező elemei a testnevelésórának. Ez az órarész talán a leglátványosabb megjelenési formája a frontális oktatásnak. Minél szebben, pontosabban és gyorsabban követik a diákok a tanár rövid utasításait, annál eredményesebbnek (hatékonyabbnak) tűnik a tanári munka. A testnevelő által szakszerűen megtervezett és kiválasztott gyakorlatok valóban elő- és felkészítik a szervezetet (biokémiai folyamatok, keringési rendszer, izmok stb.) az órára, azonban kérdéses, hogy a mindenkori frontális oktatással valóban megtanítjuk-e (a szó legmélyebb értelmében) tanítványainkat egy olyan mozgásanyagbázisra, amelyet a későbbiekben ők is „tudatosan, tervezetten tudnak használni, beépíteni a mindennapi életükbe”? Megismerik-e a gyakorlatok célját és hatását a különböző izomcsoportokra, tudják-e azokat alakítani, változtatni igényeik és szükségeik szerint?

Az óra főrészének a feladata a Nat által előírt mozgásos tananyag tanulása, gyakorlása, vagy éppen teljesítése, amelyek nagyrészt három sportág köré csoportosulnak: atlétika, sportjátékok és torna.

Örömteli, hogy az atlétikaoktatásnak egyre gyakrabban része, hogy a diákok és a tanárok együtt neveznek be a különböző közösségi futófesztiválokra (pl. családi, éjszakai, jótékonysági versenyek stb.), és együtt teljesítik a kiválasztott távot.

A torna tananyagnál jól működik a tanulók differenciálása (például különböző magasságú ugrószekrények alkalmazása), továbbá az aerobic és egyéb ma kedvelt táncos elemek integrálása a tananyagba. Azonban jobban megvizsgálva a tanár-diák szerepet ezen órákon felmerül a kérdés, hogy vajon melyik torna- és/vagy zenés gyakorlatsor bemutatása értékesebb: amelynek koreográfiáját a tanár írja elő, vagy amelyet a tanulók terveztek önállóan a legjobb tudásuk szerint, a megtanított és elsajátított tananyag feldolgozásával? Érdekes megjegyezni, hogy az angolszász testnevelésórákon úgynevezett „kreatív” torna- és táncanyagot oktatnak, ahol a tanár kérdései mentén a diákok fedezik fel egy-egy mozdulat lehetséges változatait (irány, terjedelem, ütem, stb.) és alkotnak belőle a megadott keretek és szempontok szerint összefüggő gyakorlatsort. Mindennek az alapját a múlt században élt Lábán Rudolf magyar táncpedagógus által kidolgozott mozgáselemző rendszer szolgáltatja.

A sportjátékok óráin leggyakrabban labdás technikai elemeket tanulnak és gyakorolnak a diákok. A gyakorláshoz a gondos testnevelő előre kikészíti az egyforma labdákat, és ritkán fogalmazódik meg, hogy nem minden gyerek ugyanolyan méretű, súlyú, anyagú labdával sikeres. Esetleg egy másfajta labda megkönnyítené a kezdeti nehézségeket a tanulás során? Avagy vice versa: Miért nem kaphatnak a képzettebb tanítványok olyan – például kisebb méretű, kevésbé pattanó stb. – labdát, amellyel ugyanazt a gyakorlatot nagyobb kihívás végrehajtani? Megadatott-e a lehetőség, hogy a diák maga válassza ki a labdát? Nemcsak – az amúgy egyáltalán nem elhanyagolható – sikerélmény és/vagy kihívás érdekében, hanem hogy megtapasztalja és megtanulja a különböző labdák biomechanikai és kinetikai sajátosságait, valamint az azokra adható mozgásos válaszokat.

Továbbá a sportjátékok oktatásánál gyakoriak a páros feladatok, ahol a tanulók egymással szemben gyakorolnak. Ezzel nincs is gond, azonban ritka az olyan szervezés, ahol a diákok az egymástól való távolságot maguk választhatják meg, illetve társuk igényei és a sajátjaik szerint módosíthatnak azon a gyakorlás során. Vajon a tanár által ideálisnak vélt distancia mindenki számára kihívást vagy sikert jelent-e? Van-e lehetőség arra, hogy a tanulók maguk határozzák meg, illetve menet közben változtassanak a távolságon?

A technikai elemek gyakorlása után az óravégi játék következik, amely során a diákok a korábban begyakoroltakat kipróbálhatják és alkalmazhatják. A legtöbb tanuló alig várja már a játékot, azonban a csapatválasztás módszerei sok diákban hagytak kellemetlen nyomott az elmúlt években.

Idézet Szegedi Katalin Palkó című művéből: „Óra végén fociztak. Kovács és Szabó választottak csapatot. – Nagy! – szólt Szabó. – Pulyka! – kiáltotta Kovács. Palkó minden egyes névnél izgatottan várta, hátha ő lesz a következő. Végül csak Juci és ő álltak a terem közepén. – Na, talán most! – reménykedett. – Juci! – mondta vigyorogva Kovács.”

A csapatválasztás lehetőségeiről és módszereiről sok-sok szakirodalom értekezik. Számtalan érdekes és diákok által is kedvelt megoldásról lehet olvasni. Azonban mielőtt letennénk voksunkat bármelyik mellett, az alábbi kérdések megfontolandók: Mi a játék oktatási és nevelési célja? Azaz csakis az órán tanult tananyag alkalmazása játékban, vagy van egyéb nevelési cél is (például: csapatépítés, fair play)? Homogén vagy heterogén csapatok ideálisabbak a cél eléréshez? Szűkséges-e az irányított csapatalakítás, vagy elég az ad-hoc szervezés? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok iránymutatók abban, hogy a széles választékból az adott órán mely csapatalakítási módszer lehet aktuális és egyben „diákbarát” is.

A szakirodalom szerint az óra befejező részében az elköszönés előtt történik az általános értékelés, valamint az érdeklődés fenntartása és felkeltése a következő alkalomra. Valójában az (újbóli) sorakozónál kiderül, hogy a testnevelő kivel elégedett és kivel nem. Azonban ahhoz, hogy az értékelés valóban elérje célját, vissza kell térni a bevezetőben írt gondolathoz, azaz a tanult tananyag hogyan mutat túl a testnevelés órán, sőt az iskolai képzésen? Miért hasznos (vagy szükséges) hosszú távon a diákok számára? Az értékelés során az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adott válaszokat is meg kell(enne) osztani, beszélni, illetve vitatni tanítványokkal. Így az órán átélt és megtapasztalt mozgásos, érzelmi és szociális élmények tükrében a tanulók nem csak „felismerik saját értékeiket, képességeiket”, de idővel tudatosan tudják azokat alkalmazni, irányítani „sokféle élet- és feladathelyzetben”.

Összegzés

Talán nem véletlen, hogy a 60-as, 70-es években Muska Mosston és Sara Ashworth a Spectrum elméletet legelőször a testnevelés területén dolgozták ki. A tanítási-nevelési folyamat során a tantárgy felülmúlhatatlanul sok alkalmat kínál arra, hogy tanítványaink kezében legyen a döntés joga anélkül, hogy a kitűzött oktatási cél csorbulna. Napjainkban, amikor világszerte keresik az oktatás szerepét és feladatát a XXI. században, egyre több tantárgy (matematika, nyelv stb.) tanulmányozza és építi be a Spectrumot az oktatási módszereibe. Talán nekünk testnevelőknek is újra kellene vizsgálni az alkalmazási lehetőségeket. Ahhoz, hogy a Nat-ban leírtak szerint megtörténjen a szociális és érzelmi képességek fejlesztése és erősítése, a tanulóknak döntéseket kell hozniuk és meg kell tapasztalniuk azok következményeit. Csak így válhatnak nyitottabbakká, hogy megérezzék és megértsék társaik sikereit és kudarcait.

A hazai testnevelés-oktatás vitathatatlan értékekkel és érdemekkel rendelkezik; elődjeink megteremtették azokat a kiváló alapokat, amelyek évtizedeken keresztül biztosították a minőségi testnevelés oktatását, amelyekben még mindig sok fantázia (lehetőség) rejtőzik. Azonban mára megérett az idő a hazai szakemberek párbeszédére, a mai igényekhez igazodó testnevelésről, annak módszereiről és lehetőségeiről.

A cikkben feltett kérdésekhez hasonló gondolkodás, önreflexió talán nemcsak elősegíti a hazai testnevelés elmozdulását a holtpontról, hanem megszilárdítja annak valóban jogos szerepét a pedagógiai folyamatokban.