Vadas Etelka: Egy magyar tanár New Yorkban

Az egész négy éve kezdődött.

Amikor felszálltam a Budapest – New York közvetlen Malév járatra, még nem sejthettem, hogy életem legtöbb kihívásával találkozom az elkövetkező években.

Augusztus 24-e volt. Forrón perzselt a New York-i nyár, engem pedig kevesebb, mint egy hét választott el az első iskolaévem megkezdésétől. Három nap és 10-20 interjú után ajánlatot kaptam egy felső tagozatos (middle school) matematikatanári állás betöltésére. Már két nappal az iskolakezdés előtt megmutatták a termem. Az ajtaján Vacancy (betöltendö) felirat filctollal áthúzva, mellette a nevem kisbetűvel: vadas, Math, 708. az utóbbi az osztályom száma.

Felirat az ajtómon

Tehát hetedikesek.

Próbáltam visszaemlékezni a saját hetedikes tanévemre, körülbelül mire számíthatok. Akkor még nem tudtam, hogy ez esélytelen próbálkozás. Az egyik igazgatóhelyettes zökkentett ki mélázásomból.

- Nem lesz könnyű osztály – suttogta. – Mindegyik kijárta a hetediket már egyszer, de nem ment át. Most próbálkoznak majd újra, veled. Te leszel az osztályfőnökük. Több száz kérdés zakatolt a fejemben, de az ötvenes férfi már eltűnt a folyosó végén, mire megfogalmazódott volna bennem egy is.

A terembe lépve sok használt bútor fogadott egymás hegyen-hátán, és a fekete táblánál, egy régi ismerős, az első év legjobb barátja, egy kivetítő volt. New Yorkban élő ismerősöktől megtudtam, hogy a környéken, ahol tanítani fogok, főleg dominikai es Puerto Ricó-i bevándorlók élnek. Nem voltak illúzióim arról, hogy friss, külföldi tanárként itt egyből jó állást fogok kapni, de bíztam benne, hogy képességeimnek megfelelőt.

Szinte semmit nem tudtam, sejtettem arról, hogy ez az év hogyan fog zajlani. Korlátozott tanári tapasztalatokkal, de biztos matematikatudással rendelkeztem, ám itt ezek voltak a legkevésbé fontos dolgok. Emlékeim a magyar oktatási rendszerről nem segítettek az itteni boldogulásban. A sorba rendezett padjaimat hamar átrendeztették velem, mondván, hogy itt csoportokban tanulnak a gyerekek. Szintén kérdően néztek az osztályterem közepén, az osztállyal szemben elhelyezett, kopott tanári asztalomra.

Mások az elvárások és a körülmények az otthoni iskolához képest

- Itt a tanár csak segíti a tanulást, háttérben marad, az asztalodnak is ezt kell jelképeznie, tedd a terem hátulsó részébe az egyik falhoz, és ha lehet, minél kevesebbet használd – mondták.

Mindamellett, hogy izgatottan fogadtam a tanácsokat és kritikákat, több segítséget reméltem. Azonban ebben az intézményben mindenki új volt: az iskola, az igazgatónő, a tanárok. Egy elbukott, régi iskola maradványaként csak a kopott bútorok és a gyerekek maradtak itt a korábbi viharos időkből, ők pedig tudták, hogy a velük való munkára tett kísérlet, csúfos kudarcra van ítélve; így özönlöttek be az iskolakapukon az első tanítási napon.

Én a termemben az „Isten hozott a hetedikben” feliratot igazgattam a bejárati ajtó felett, mikor megérkezett az első tanítványom, Taisha. Kikerestem a névsorból, és üdvözöltem a termemben.

Korábban instruáltak minket, hogy az első nap csikarjuk ki az otthoni telefonszámot és egyéb, kapcsolattartáshoz nélkülözhetetlen információt, de álcázzuk a gyerekek megismerésére készített kérdőívnek. Az általános kérdések után volt egy pár – „Mit szeretsz a szabadidődben csinálni?" és "Milyen könyveket, filmeket, zenét szeretsz?" – kérdés. Amíg Thaisha az egyik leghátsó padban válaszolt a kérdéseimre, több és több gyerek lépett be az ajtón. A legtöbbjük nem köszönt, csak szó nélkül elvett egy kérdőívet az asztalról, levágta magát egy padba, és a telefonján bütykölt valamit.

– Kérlek, tedd el a telefonod, nem engedélyezett semmilyen elektronikus eszköz az iskolában – próbálkoztam Briannel, aki meg sem mozdult, csak az orra alól válaszolt: – Előbb befejezem ezt az sms-t – vetette oda.

Az osztály többi tagja felnézett a papírjaiból, kérdően várta a reakciómat. Nem álltam készen az első csatára, még nem. Mikor szó nélkül hagytam, Brian egyértelműen flegma és tiszteletlen válaszát, azonnal nyilvánvalóvá tettem inkompetenciámat. Helyette egy kis, babaképű kislánynak adtam ceruzát, mert anélkül jött az első napra.

– Ha életemben nem olvastam egy rohadt könyvet sem, akkor mit írjak a kedvenc könyvem kategóriába? – szólalt meg egy lány a terem jobb oldalán.

– Kérlek, jelentkezz, ha kérdésed van – feleltem ál-higgadtságom függönye mögül.

Ujjammal a falon elhelyezett, rózsaszín és piros betűkkel felsorolt osztályterem-szabályokra mutattam. Kis hetedikes tanítványom valószínűleg nem erre a válaszra számíthatott, mert ugyanabban a pillanatra összetépte a papírt, lesöpörte az asztalról, és némán a karjába temette az arcát. Tehetetlen dühömben és frusztráltságomban megpróbáltam a mosolygó és ártatlan arcok felé fordulni. Elrebegtem a nevem, és hogy ki leszek nekik, majd megkértem őket is, hogy egyenként mutassák be magukat. Néhányan udvariasan és kedvesen elmondták, kik ők, pár elviccelte, álnevet megadva, pár csak borúsan a fejét rázta, mikor rákerült a sor. Végtelennek tűnő percek múltán bejött az igazgatónő, és elmondta nekik, hogy idén vége a szabadságnak, kemény munka veszi kezdetét a mai napon, csak az fog nyolcadikba továbbjutni, aki megteszi, amit megkövetelnek tőle, ne higgye senki, hogy itt nem lesz rend és fegyelem.

Éreztem az égető tekinteteket, amelyek kérdően meredtek rám. Majdnem biztos voltam benne, hogy mind a 25, osztályomban ülő hetedikes fejében ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg: „Ez lesz majd a tanár, aki bármit is megkövetel?”

Két hetedikes tanítványommal

Én sem hittem volna el.

A nap hátralévő része lassú szürkeségben zajlott. Unottan ülték végig előre megirt, zavaros beszédeimet, egy-kettő nyitott szájjal rágózott, páran fél füllel az mp3-lejátszójukat hallgatták. Láttam, de mégsem szóltam. Féltem a kiszámíthatatlan reakciótól és válaszoktól. Ha nem vitatkozom velük, akkor lehet, hogy még jóban is leszünk; előbb utóbb. Véget ért az első nap, és ahogy a gyerekek leviharzottak a lépcsőkön, én az összetépett, leszaggatott „Isten hozott!” felirattal törölgetve könnyeimet rájöttem: az életem már sohasem lesz ugyanolyan, mint volt.

Az ősz hónapjai az első napot jellemző bizonytalanságban és zavarodottságban teltek. Késő október volt, mikor megkaptam a könyvet, amelyből tanítanom kellett. Ezalatt volt időm felmérni tanítványaim tudását. Pár közülük igen éles eszű, a matematika iránt érdeklődést mutató gyerek volt. Sajnos ők voltak kisebbségben. A tantárgy iránt érzett lelkesedésem sokukra ráragadt, ami azért volt fontos, mert az angol mellett matekból kellett még év végén vizsgázniuk. Ez a két fő tantárgyuk, legtöbbjüknek – az angolul nem tudó, bevándorló szülők gyerekeiként – a számok és jelek világa jelentett kiutat. Sajnos az állandó fegyelmezési gondok ellehetetlenítették az órákat. A dupla óráknak legalább fele mindig fegyelmezéssel telt. A füzet és ceruza megköveteléséről már régen lemondtam, mindig volt papírom és írószerem azoknak, akik aznap „elfelejtettek” hozni.

Párukban még jelen van a gyermeki ártatlanság

Ha egy gyerek átlépte a határokat, megtagadta a munkát, vagy ne adj ég, verekedést kezdeményezett az osztályban, a tanárnak nem volt szabad beleavatkozni. Az ilyen esetekre tart az iskola egy „dean”-t, aki a fegyelmi ügyekkel hivatott foglalkozni. A dean adott esetben eltávolítja az oktatást akadályozó gyereket. Azonban ha ezt a „szolgáltatást” túl sokat veszi igénybe egy tanár, az rossz fényt vet rá, lássuk be, jogosan. A második hónap végére a deanhez intézett kétségbeesett segélykéréseim süket fülekre találtak, értésemre adták, hogy ha csak nincs valaki közvetlen fizikai veszélyben, sajnos nem fognak tudni senkit eltávolítani a teremből. Hamar megtanultam, hogy az ordítás, büntetés, fenyegetés mind hasztalan. Ha elvesztettem a türelmem, és fennhangon vontam kérdőre egy-egy gyereket, csak nevetést váltott ki, amikor reflexszerűen küldtem volna valakit a deanért, eszembe jutott, hogy magam vagyok, mert nincs senki közvetlen fizikai veszélyben.

Sokan túl hamar nőnek fel

(A képen látható lányok 12 évesek)

Bár év elején elmondták, hogy semmilyen vitába ne keveredjünk a gyerekkel az órán, ezt a magyar oktatási körülményekhez szoktatott, félpercenként valamin felháborodó öntudatom nehezen tudta betartani. Párszor hangos, trágár szavakkal illettek, volt, hogy megfenyegettek, de én segítség nélkül maradtam, mert közvetlen fizikai veszély nem állt fent. Az adminisztráció minden nap éreztette, hogy bármi, ami a termemben történik, az én sikerem vagy kudarcom, ma már tudom, igazuk is volt. A szülők telefonon való értesítése az én feladatom volt, sok-sok délutánom ment rá, de sajnos ez a legritkább esetben járt sikerrel. Az esetek 90%-ban nem találtam senkit, aki beszélt angolul, ha mégis, akkor sajnálatukat fejezték ki a gyermekük viselkedésével kapcsolatban, majd értésemre adták, hogy nincs befolyásuk már rá, otthon is hasonló magatartást tapasztalnak. Elkeseredett voltam, nem értettem a gyerekek hátterét, idegen volt tőlem a szülők tehetetlensége, az amerikai oktatási rendszer, nem voltam felkészülve arra, aminek kitettek. Nem fordulhattam senkihez, körülöttem, mindenki új volt, főnökeim elégedetlenségüket minden létező módon kifejezték, nem mintha tehetetlenségemmel én magam nem szembesültem volna. A rémálmok, a reggeli metrón ülve jelentkező gyomorgörcsök mindennapossá váltak. Ha már minden reménytelennek tűnt, egy, a sarki boltban vásárolt csomag cukor mentette meg a napot. Az ilyen kis meglepetésekkel a legmakacsabb gyereket is munkára lehetett bírni. Ez volt a legkézzelfoghatóbb bizonyíték arra, hogy gyerekek. Azonban az édességgel való megvásárlás is csak átmeneti sikernek bizonyult, másnap folytatódott, az ekkor már jól ismert csata köztem és az osztályom között. Néha eltűnt egy-egy gyerek, volt, amikor rendőrök hozták vissza, az utcán lógott, az egyik számomra legkedvesebb, csendes kislányt minden bejelentés nélkül kivette az anyja az iskolából, pár nappal később tudtam meg, a lány teherbe esett, és az anyja, mint hivatalos döntéshozó, úgy határozott, hogy a kislány megtartja a gyereket 13 évesen. Az év elején a lelkünkre kötötték, hogy maradjunk olyan távol a gyerekektől, amennyire csak lehet, semmilyen fizikai kontaktus, személyes, kétértelmű, félreérthető megjegyzés nem megengedhető, sok-sok tanár veszítette már el az állását, mert nem volt elég körültekintő.

A gyerek bármikor bejelentést tehet, ha egy tanár nem megfelelően bánik vele, amit azonnali tanítástól való eltiltás, majd nyomozás, kivizsgálás követ. A tanár addig nem léphet be az iskola területére, amíg az ügy a javára le nem zárult. Két kollegámat is elbocsátották amikor kezdtem, az egyikőjük egy sapkát vett le egyik tanítványa fejéről, majd a reflexszerű visszavételt elkerülve a pulóverjébe tette, a gyerek másnap bejelentette a tanárt szexuális zaklatásért, mondván, hogy a tanár őt arra ösztönözte, hogy nyúljon a pulóvere alá. A kollegám ezért másfél évig volt kitiltva az iskolából, mikor is a gyerek visszavonta a feljelentést, és az ügyet tárgyalás nélkül lezárták. A tanár ezt követően másnap folytathatta munkáját iskolánkban. Meglepő módon folytatta is.

A februári téli szünet előtti utolsó napon a terhes kislány bejött visszahozni a könyveit. Egy nehéz, de ekkor már átlagosnak számító nap végén várt a termem előtt. Némán biccentett, ahogy belépett az ajtón.

– A könyveket hoztam vissza – mondta.

– Köszönöm. Hogy vagy, Anibel?

– Jól. Fiú lesz. - Nem feleltem. Túl sok mindent akartam volna mondani.

– Letörölhetem a táblát? – kérdezte Anibel.

– Igen.

– Most már van új kedvenc gyereked, mióta
nem járok iskolába?

– Nincs. Te voltál a legjobb.

– Ms. Vadas, csak meg akartam köszönni mindent, amit értem tett. Hála önnek, majd fogunk tudni segíteni a matekban Gabrielnek.

– Gabrielnek?

A hasára mutatott.

– Ah. Szép név. – Összeszorult a szívem. Olyan
kislány még.

Anibel szó nélkül megölelt. Egy pillanatra megdermedtem. Tudtam, hogy megszegem az alapvető szabályt, ha visszaölelem, mégis megtettem. Ez volt az első alkalom, hogy megérintettem egy tanítványomat.

Kint már lement a nap a késő téli estén, én pedig némán bámultam ki az esőáztatta ablakokon. Megfogalmazódott bennem a megoldás: ezeknek a gyerekeknek több kell egy tanárnál, szeretet, törődés és figyelem, útmutatás, amely sokszor hiányzik az otthoni környezetben. Ha ezt megvonom tőlük, sosem lehetek sikeres tanáruk. Csak akkor figyelnek majd rám, ha tudják, hogy én is figyelek rájuk.

Amit nem mondtak el nekem, de ma megértettem: a matematika itt csak a tantantárgy: amit meg kell tanulniuk, az az élet.

Pár lent felejtett széket a helyére tettem, majd bezártam magam mögött a sötét terem ajtaját abban a tudatban, hogy egy egészen új módon fogok ide visszatérni. Ezennel hivatalosan véget vetek az önsajnálatnak, a magam tehetetlenségéért másokat okoló felháborodottságomnak, a magyar oktatási rendszerben megtanult, de itt csúfosan elbukott nevelési szemléletnek. Az ötlet megvolt, már csak azt kellett kitalálnom mindezt hogyan is valósíthatnám meg. Egyet tudtam: rosszabb már nem lehet. A téli szünet végére 22 pontban összegyűjtöttem az azonnali változást igénylő oktatási módszereimet. Mire eljött a hét vége, a gyomorgörcsöt felváltotta az új ideák és kihívások izgalma. Alig vártam, hogy eljöjjön a hétfő reggel.

Anibellel soha többet nem találkoztam.