Szülő-megőrző

Szülő-megőrző

Sugár S. András Salamon Eszter könyvéről

Elhangzott a Gyermeki Jogok Napján a Magyar Pedagógiai Társaság, az ELTE Pedagógiai Pszichológiai Kar, a Lengyel Intézet, Budapest, az Európai Szülők Magyarországi Egyesülete, valamint Könyv és Kávé Kiadó közös rendezvényén. A szerző a Kiadó vezetője.

Ma szinte közhely, hogy egy társadalmat leginkább az minősít, hogy hogyan bánik a védtelenjeivel: gyerekekkel, betegekkel, fogyatékkal élőkkel, menekültekkel, kisebbségeivel, öregekkel és azért itt nem utolsó sorban megemlíteném a nőket is.

A Gyermeki Jogok Napja és ez a könyvbemutató kiváló alkalom, hogy elgondolkozzunk. Egy kis kiadó életében (is) nagyon fontos, hogy valamilyen elv mentén jelenjenek meg a kiadványai. Ennek az elvnek tökéletesen megfelel Salamon Eszter Szülő-megőrző c. könyve. A korczaki életmű gyermekeket középpontba állító, máig ható üzenete szervesen folytatódik e kötetben.1

Salamon Eszter – az Európai Szülők Egyesületének elnöke – volt gyakorló tanár, ma is gyakorló szülő – arra vállalkozott, hogy elrugaszkodjon a hétköznapok számtalan ijesztő gyakorlatától. Írt egy jól forgatható, problémák esetén felüthető olvasmányos kézikönyvet, melyben a szülő és gyermeke útját felszabadult derűvel és nyitottsággal járja végig egészen az érettségiig. Célja, hogy ezt a fárasztó utat a szülői felelősségre, a feladat szépségére, és nem utolsó sorban a gyerek egész életét meghatározó hatására hivatkozva felfrissítse. Felfrissítse és a 21. századra bevált, jól működő technikák mentén korszerűsítse azt. Új határokat vázol fel egy a felszínén korlátoktól mentes világban: újraértelmezi, vagy inkább csak értelmet ad a gyerek–tanuló, szülő–család, tanár–közoktatás viszonyrendszerének, aktívan bevonva ebbe a „tárgyat”, a gyereket magát.

A rövid fejezetekre tagolt könyvben a szerző olvasmányosan, a bulvár eszközeitől mentesen ad áttekintést szinte az összes lehetséges érintkezési pontról, problémáról, azok feloldásáról.

Példaként álljon itt néhány kiragadott fejezetcím: Iskolaválasztás, iskolaváltás; Hogyan értékeljük az értékelést?; Honnan van pénze a gyereknek?; Háziorvos, iskolaorvos; Mobiltelefon a gyereknél; Intézményi tanács; A szülők szerepe a drogprevencióban; A tanárok megajándékozása; Magántanulói jogviszony; Menza-mizéria; A Szülői Jogok és Kötelezettségek Európai Chartája; Gyerekjogok gyereknyelven. Mint a példa mutatja, a hétköznapi kérdéseket kiterjeszti a gyerekek és szüleik jogainak ismertetésére is.

Köztudott, hogy a gyerek az iskolában tölti el aktív idejének nagy részét. Ennek okán az iskola vagy inkább az állam felhatalmazva érzi magát, hogy meghatározza ennek apró részleteit, feltételeit. A szülők nagy része gyermeke nevelése kapcsán lemond jogairól időhiánya és hozzá nem értése okán. Az iskolába lépve szinte gyerekké válik újfent. Salamon Eszter azt javasolja, vegyük vissza a szülői jogunkat, felelősségünket, más szóval nőjünk fel a szülői szerephez.

Adja magát, hogy egy részletet mutassak be a műből, ezzel is bemutatva annak frissességét, tárgyszerűségét.

A szülői értekezlet és a fogadóóra egyfelől unikumnak számít Európában, másfelől egyértelműen egy letűnt kor maradványa, ami azonban valahogy nem akar eltűnni az iskolarendszerből. A legnagyobb baj mindkettővel, hogy figyelmen kívül hagyja az egyik legfontosabb elvet a tanár és szülő kommunikációjában: semmit róluk (azaz a gyerekekről) nélkülük. Volt tanárként merem állítani, hogy minden normális tanár legalább annyira utálja a szülői értekezletet, mint mi, szülők, másrészt kifejezetten kedveltem azokat a szülőket, akik nem jöttek fogadóórára, mert sem az időzítés, sem a körülmények nem alkalmasak arra, amire ezeket kitalálták. Nézzük meg, mi a baj ezzel a két intézménnyel, és hogyan lehetne „élhetőbbé” tenni őket.

A legtöbb szülői értekezlet még ma, az internet korában sem több puszta információközlésnél. Ráadásul a közölt információ nagy része vagy szerepel az iskola honlapján, vagy már régen beírták az üzenő füzetbe is, vagy a gyerekek már régen tudják. Ugyanakkor a szülőket általában kevéssé érinti, vagy ha nem közölték volna, bátran át lehetne adni írásban is, elkerülendő, hogy valaki egy fontos dátumot esetleg rosszul írjon fel. Van persze olyan osztályfőnök (nálunk alsóban ilyenek voltak), aki írásban adta át a fontos információkat, a szülői értekezlet pedig az esetleg felmerülő kérdések tisztázására szolgált; soha nem is tartott egy óránál tovább. Nyilván vannak döntések, amiket meg kell hozni, például az osztálykirándulásról, tanórán kívüli programokról, ám ezek nagy része olyan, hogy a gyerekek nélkül nem jó dönteni róluk.

El kellene érni valahogyan, hogy az információk írásban, a ma már a legtöbb osztálynál meglévő levelezőlistán vagy Facebook csoportban eljussanak minden szülőhöz, hogy ne raboljuk egymás idejét „a tanár diktál, a szülő ír” programmal. Ha ez sikerül, akár hasznosan is tölthetnénk az iskola munkatervében általában kötelezően előírt időt, hívhatunk egy előadót aktuális, sok szülőt érintő témában vagy egyszerűen adott témákról beszélgethetünk.

Meggyőződésem, hogy egy szülői értekezleten nem szabad olyan dolognak elhangzania, amit ne hallhatna a gyerek.

A szülői értekezletek másik nagy baja a szervezésében rejlik. Az a tény, hogy az iskola előre értesíti a szülőt az időpontról, majd a szülők szépen beülnek az iskolapadba (vagy az oviban az apró székekre), majd bejön a tanár, és mint egy régimódi, frontális tanítási órán, beszélni kezd – ezek mind arról árulkodnak, hogy a szülői értekezlet nem az egyenrangú partnerség eszköze szülők és az iskola között.

Azzá tehetjük azonban, ha körberakjuk a székeket, viszünk egy kis sütit, üdítőt, és olyan helyzetet teremtünk, amiben beszélgetni lehet, nem pedig kvázi tanórát tartani. Még

ha a gyerek nincs is jelen, akkor sem Nagy anyuka vagy Kovács apuka ül ott, hanem tapasztalt nevelők cserélnek eszmét bizonyos témákról. Az iskolai helyzet célja egyértelműen az, hogy a szülő a gyermeki léthelyzetbe kerüljön vissza, ami a legtöbb emberből azonnal kiváltja a régi rutint. Ez azoknak a szülőknek az esetében a legnagyobb gond, akik rossz iskolai élményeket szereztek. Nekik ilyen helyzetben nehéz a saját gyerekük érdekében, vagy akár saját pénztárcájuk védelmében megszólalni. Érdemes lenne meggondolni, nem jobb-e a szülők és tanárok találkozására valamilyen iskolán kívüli helyszín, esetleg olyan időpontban, amit nem az iskola diktál, hanem ami a szülőknek (is) jobban megfelel.

A jelenlegi gyakorlat általában mindenki számára frusztráló, a dögunalmas szülőire egyre kevesebb szülő megy el, így az információk akár el is akadhatnak, kevesek hozzák a döntéseket helyettünk, de (normális esetben) a tanár sem érzi magát jobban.

Segítsünk, legyünk kezdeményezők, változtassunk, hogy az osztályfőnök változtasson.

Attól a pillanattól kezdve, hogy gyerekünk betölti a 18. életévét, már neki kell szülői értekezletre járnia, és mi megszabadulunk ettől a tehertől. Nekem mindenesetre óriási pillanat volt, amikor először nem kellett mennem.

Visszatérve az elején említett társadalomra, nem titok, hogy a szeretet, az erkölcs és végül a jog szabályozza azt. A kötet egyértelmű állásfoglalás, hogy ezek közül mi tekinthető a gyermek szempontjából előnyösnek és kívánatosnak. Ahol kell, segít a nevelésben, szükség esetén – a szeretet és az erkölcs hiányában – utat mutat a vonatkozó gyerekjogban. Már azzal is különösen hat, hogy folyamatosan sulykolja: a gyermek érdeke az elsődleges szempont, nélkülük nem lehet dönteni róluk.

Rossz pedagógusként kötelező olvasmánnyá tenném, a szülök és a tanárok számára egyaránt.

 

  • 1. A könyvbemutató másik tárgya Janusz Korczaknak 75 év után először magyarul megjelent Gettónaplója volt. (Lásd erről a Tani-tani Online 2017. augusztus 2-i számában Simon Mária írását.)
A szerzőről: 

Hozzászólások

Fóti Péter képe

Hogyan jön ide Korczak?

knauszi képe

Lásd a lábjegyzetet! Ez egy átkötés a szövegben két esemény között.