Underground

Kerényi Mari írása

Addig meg hadd írjon mindenki, amit akar, ami a szívét nyomja. A szabadság tere: a lányvécé.

Régen volt, több nemzedékkel ezelőtt, mikor az osztálytermekben, folyosókon, gyakorlatilag mindenütt megjelenő csúf firkák miatt komoly resztoratív konfliktuskezelés keretében született megállapodás az akkori diáksággal. Ekkor is, mint oly sokszor, sikerült igazi win-win megoldást találnunk: kijelöltünk az aulában két oszlopot, hogy arra bárki bármit írhat-rajzolhat, s a nyári szünetben lefestjük szép fehérre, hogy szeptemberben újrakezdhessék. Nem írtuk ezt le sehová, de szájról szájra elterjedt, mindenki tudta. A falaink azóta is szép fehérek, és bár most is kerül néha ez-az az oszlopokra, olyan kevéske, hogy azt gondolnád, kifogyott a szufla.

Míg be nem lépsz a lányvécébe. A diákjaink azt mondják, minden suliban szoktak a vécék falára firkálni. Ez olyan, mint a graffiti – be lehet tiltani, de megakadályozni a legnagyobb éberség mellett is lehetetlen.

Bevallom, nem is fektettünk energiát az effajta éberségre, csak hát a takarítónk, a kedves Melinda kezdett morcoskodni, hogy az ajtóról nem bírja lemosni azt a sok filctollat.

Ezt nem hagyhattuk a megfelelő intézkedés nélkül, hát kisebb küldöttséggel bevonultunk megtekinteni a corpus delictit. És valóban: ajtón-falon írás, összefüggő szövegek fogadtak. Azt olvastam, ezeket összefoglaló elnevezéssel latrináliáknak nevezik. Ezek „az illemhelyek falán található különféle versek, pornográf szövegek, perverz rajzok”.

Ennek megfelelő várakozással hatoltunk be a szűk kis térbe, de hamar ráébredtünk: itt valami más van. Szó nincs perverz rajzokról, egy-egy trágár megjegyzés, ovis vicc is ritkaságszámba megy.

Ahogy nézegettük a szövegeket, a kamaszos, zavart kuncogásaink elcsendesedtek. Valami egészen másról van szó:

Bárcsak tudnék fele olyan jól bánni
a szavakkal szemtől szembe, mint
amikor otthon a szobámba ülve
verseket írok miket majd senki nem
olvas el.
……
Bárcsak meg tudnám mutatni azokat
a verseket. De nem merem

és majd a húgyos földön térdelve írom
a wc falára, mert neked nem mondhatom el.
Mert nem tudom elmondani, gyáva vagyok
megmutatni

És a bekeretezett szöveg mellett biztató megjegyzések, dicsérő, szép szavak. Senki, de igazán senki nem firkálta össze, nem rajzolt, írt mellé semmi bántót, trágár megjegyzést meg még úgyse. Ettől az egésztől csak meghatódni lehet. Mindannyian emlékszünk rá, hogy is van ez. Milyen dolog kamasznak lenni, szívdobogva várni egy találkozást, ami véletlennek tűnhet, egy köszönést, ami vallomással felér, és a hosszú-hosszú álmodozást mindarról, ami meg sem történt, de csodálatos lett volna, ha megtörténik…

Nem, ez aztán nem latrinália. Ezt nyilvánvalóan nincs szívünk lefesteni. Maradhat, maradjon a falon, és hadd drukkoljon továbbra is mindenki, hogy egyszer mégiscsak legyen bátorsága az alkotónak elmondani, amit érez, megmutatni a magányban született verseit.

A hosszú, filctollas szöveget ezután láttuk meg. Az egyik fülke teljes falát elfoglalta:

Csak most ismerkedtek, először találkoztok. Azt
kérdi, nem egyértelmű-e, de te azt mondod,
nem szeretsz feltételezni. Ő ennek látszólag
örül, biztosan régóta nem volt már ciszként
kezelve. Rákérdezel a tetkóira, ő pedig mesél néhányról, néhány jelentését pedig megtartja magának. Elmondja a nevét, te pedig viszonzod
a szívességet, és kiegészíted azzal, hogy valóban létezik ilyen név, mert nagyon ritka férfinévről
van szó, de ő félbeszakít. Azt mondja, tudja. Azt mondja, többször is végigolvasta mindkét
listát. Mindketten tudjátok, miért és inkább
ki se mondjátok. Ültök csendben, meredve.
Mintha hirtelen sokkal kevesebb dologról lenne beszélnetek. Itt egyhelyben ragadva, hirtelen
egymás gondolataiban találjátok magatokat,
és legszívesebben világgá mennétek, valahova, ahova már nem üldöz a nemetekről
való öntudat. Legszívesebben sírnátok
magatok alá egy tengert ebbe az istenverte
Kárpát-medencébe, csak hogy szebb földekre evezzetek. A némaság csak úgy fekélyesedik
a gondolataitok súlya alatt, és ebben a szent pillanatban mintha az az ember, akit a cisz ismerőseitek „gyászolnak”, most felelevenedne,
és rátok nehezedne teljes egészében, mint egy személyre szabott kereszt, amire felfeszíthetnek
a cisz testvéreitek olyan bűnökért, amilyeneket
el sem követtetek. Egy holttest súlyát vélitek felfedezni a mellkasaitokban, és egy holt nevét
a hangjaitokban, ti pedig térdre rogytok
alatta. Meghajoltok őfelsége előtt, kinek
neve Diszfória.

Na, hát idáig gondoltuk belső ügynek ezt a vécéfirkálás dolgot. Innentől a rózsaszín lányregényre sötét árnyék borul. A szereplőknek nemcsak a saját felnövekedésük jólismert fájdalmaival kell megküzdeniük.

Oly korban élünk most e földön, amikor törvényt hoznak az ember legbensőbb mivoltáról: arról, hogy ki milyen nemű. Az ember, ugye, fiúnak vagy lánynak születik, ahogy fehér bőrűnek vagy göndör hajúnak vagy ferde szeműnek. Egyiket sem tudja eltitkolni és egyiket sem maga választotta, de ha már úgy van, akkor viselje a következményeit, ne lázadozzon. Gondoskodni kell arról, hogy ha bárki bárhogyan fölvetné a leghalványabb lehetőségét a másságnak, azt minimum meg kell akadályozni, megbüntetni, megsemmisíteni. A filmeket betiltani, a kiállításokat elbarikádozni, a könyveket befóliázni, az iskolák, templomok környezetét megtisztítani az áradó „szennytől”.

Hogy közben mi van a gyerekekkel? Mi van azokkal, akiknek egyedül kell ráébredniük és megküzdeniük azzal, hogy valahogy nem egészen olyanok, mint a többiek? Ráadásul mindezt tiltások, büntetések, átkok terhe alatt? Mi van a környezetükkel, aminek fogalma sincs arról – mert tilos, mert nem lehet! –, mi is van a szomszédjukkal, barátjukkal, osztálytársukkal? Mi van azokkal a felnőttekkel, akik ott élnek velük, nap mint nap az iskolákban látják, tapasztalják mindezt? Akiknek dolguk, hivatásuk segítő kezet nyújtani a kamaszkor útvesztőjében bolyongó tanítványaiknak? És akikre a törvény szigora csap le, ha megteszik.

Nem hőbörgök tovább.

A szelíd Melindának megmondjuk, nyugodjon meg, senki nem várja tőle, hogy a filctollas feliratokat lesikálja. A lányvécében legfeljebb nyáron lesz festés, ahogy az egész iskolát is júliusban szoktuk kifesteni.

Addig meg hadd írjon mindenki, amit akar, ami a szívét nyomja.

A szabadság tere: a lányvécé.