Nemzedékek a gombfoci bűvöletében

Trencsényi Imre, író, az ismert közművelődési, közösségszervezési és pedagógiai szakíró, a Népművelés folyóirat SZÍN-KÉP című amatőrművészeti-művészetpedagógiai mellékletének és az MNT-nek (a Népfőiskolai Társaság lapjának) szerkesztője 85. születésnapját ünnepli október 21-én. A jubileum alkalmából egy családi szenvedélyről, a gombfociról vall Imre mellett fia, Balázs, a jeles történész. A párhuzamos interjút Trencsényi Márk, az unoka készítette.

Imre (sz.: 1935)

Szerinted miben változott a gombfoci azóta, amióta te gyerekként megismerted, vagy változott-e egyáltalán? Elsősorban a játékosokra, szabályokra gondolok.

Gyerekkoromban én amatőrként gombfociztam, mégpedig úgy, hogy magunk csináltuk a játékosokat. Használatos kabátgombokból egymásra ragasztott 2-3 gombbal és élre reszelt emelő résszel készítettük el a játékosokat. Mindegyiknek saját egyénisége volt, mert különböző gombokból raktuk össze őket. Általában minden fiúnak, aki játszott, volt egy saját csapata, ami el volt nevezve valamelyik híresebb csapatról, és így minden gombnak egy-egy híres játékos neve jutott. Így játszottunk Budapesten körülbelül 1946-47-ben, aztán elköltöztünk Szegedre, s ott bajban voltam a reszelt és ragasztott gombjaimmal, mert ott teljesen más stílusban játszottak. Tulajdonképpen sokkal eredményesebb volt az a technika, és nagyon nehéz volt alkalmazkodni a szegedi gyerekek stílusához. Ez úgy nézett ki, hogy nem voltak egymásra ragasztott gombok, hanem lapos, egy tagból álló játékosok voltak, sokszor a legjobbak plexiből voltak kifűrészelve és körülreszelve. Ezeket a játékosokat nem kézzel pöcköltük, hanem valami műanyag tárggyal, a fogkefének a nyelével vagy a fésű hátsó részével, amitől sokkal erőteljesebben tudtuk megmozdítani a játékosokat. Ettől sokkal erősebben, messzebbre mentek, sokkal pontosabban lehetett célozni velük, és sokkal gólképesebbek voltak. Ezt a kétféle stílust játszottuk, de mindegyik játékosállomány saját készítmény volt. Hatalmas értéke volt egy plexi darabnak, amit úgy is hívtunk, hogy repülőüveg, mert állítólag még a háborúban lelőtt repülők ablakaiból származtak ezek a lapok, amiket nagyon jól lehetett fűrészelni és reszelni. Később aztán találkoztam a profi gombfocistákkal, de én magam nem játszottam ellenük.

Boltban is lehetett csapatokat kapni?

Később a trafikokban, játékboltokban is árultak gombfocicsapatokat. Ezek műanyagból készültek, tizenkettő egy tucat, egyformák voltak, csak éppen rájuk volt ragasztva valamelyik futballistának a képe, s így voltak megkülönböztetve. Ezeket a játékosokat én nem szerettem. Nem lehetett olyan pontosan célozni velük, nem voltak körülreszelve, nem lehetett velük emelni, és nagyon gépiesek voltak. Ezekkel én nem játszottam, nem is játszottam olyan csapat ellen, amely ilyenekből állt. Aztán láttam, amikor már a fiam volt tizenvalahány éves, hogy hirdetik a gödöllői gombfocibajnokságot, és oda ő elment, az én egykori csapatommal próbált játszani, hát nagyon hősiesen ellenállt, több meccset játszott, az összes körme letörött, lekopott, és hát nem ő nyerte ezt a bajnokságot. A többiek felnőttek voltak, de ők nem olyan gombokkal játszottak, amelyekről az előbb beszéltem, hanem profi csapatokkal, amik hasonlítanak ahhoz amit én „előregyártottnak” nevezek, és ezek is gyárban készültek, de valahogy masszívabbak, erősebbek és impozánsabbak, mint a trafikban kapható gombok. Ma ilyenekkel játsszák a profi bajnokságokat. A fiam egyszer a Petőfi Csarnokban is elment egy ilyen gombfociversenyre, ahol egy késő estébe nyúló délutánt játszott felnőttek ellen. Ami még élvezet volt számomra, és számára is, az az volt, hogy az én gyerekkori gombjaim mintájára készítettünk játékosokat. Összeszereztünk innen-onnan kabátgombokat, és megcsináltuk magunk a játékosokat. A ragasztóanyag modernebb volt, mint régen, mert az én gyerekkoromban aszfaltdarabkákat olvasztottunk meg, és azzal ragasztottuk meg a játékosokat. A fiam gyerekkorában már nem tudtuk az aszfaltot fölszedni, ezért egyszerűbb volt Technocol Rapiddal összeragasztani őket. Nagyon sok meccset játszottunk úgy a fiammal, hogy ő is készített magának „hagyományos”, reszelt csapatokat, és én is készítettem magamnak csapatot, hogy tudjunk egymással játszani. Fiamnak volt nagyjából tíz ilyen csapata, és mint ahogyan azt az én gyerekkoromban játszották, a csapatoknak neve volt. A gyerekkoromban általában magyar csapatneveket adtunk, akkor még jó volt a magyar foci, és nagyon jó csapatok voltak, de a fiam gombfocis korában már angol csapatneveket adtunk.

A következő kérdésem az lenne, hogy szerinted hogyan változott az emberek viszonya a gombfocihoz. Régen ez, ugye, egy családi hagyomány volt, és volt egy kultusza is. Mi változott az idők során?

Hát, hogy most a gyerekek hogyan gombfociznak, milyen csapatokkal, és hogy milyen meccseket, milyen bajnokságokat játszanak egymással, azt nem tudom megmondani. Azt tudom, hogy most van profi gombfoci, ahol előregyártott játékosokkal játszanak hivatalos szövetség által megrendezett bajnokságokon. Azt is tudom, hogy a fiam még felnőtt korában is szívesen játszott énvelem, és veled is nagyon szívesen játszik, látom, hogy nektek is vannak előregyártott játékosaitok, de tudom, hogy a fiamnak vannak még eredeti, saját kezűleg gyártott játékosai. Nem tudom megmondani, hogy ma, aki nem profi sportoló, szokott-e játszani. Egy- két híres személyiségről is hallottuk, hogy még felnőtt korában is szeretett játszani, például Tandori Dezső író, költő.

Szerinted a gombfoci, és az ilyen régebbi, esetleg saját kezűleg készített játékok, túl fogják-e élni azt a korszakot, amelyben a gyerekek egyre inkább csak a számítógéppel foglalkoznak?

Ez egy nagyon jó és nagyon lényeges kérdés. Nem tudom, hogy tudok-e rá válaszolni. Veled is játszottam már többször, és rólad tudom, hogy te szeretsz gombozni. Most itt látok a szobádban egy gombfocipályát, játékosokkal. Gondolom, hogy ilyen elszánt embereknél, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a saját kezükkel készített játékkal játsszanak, nem fog kihalni. Viszont akik esetleg még nem is láttak, nem is hallottak erről a játékról, azoknak az eszükbe se jut ilyesmi. Nem tudom, hogy az elektronikus játékokon kívül mivel játszanak ma a gyerekek. Ami a sportot, az aktív sportot illeti, mi, gyerekként minden nap kint voltunk a téren és rúgtuk a labdát. Örömből fociztunk. A foci és a gombfoci összekapcsolódott. Ma hol vannak azok a gyerekek, akik örömből fociznak valahol? Nem tudok arról, hogy erre lenne lehetőségük a maiaknak.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy esetleg meg szeretnél-e osztani valamilyen személyes emléket az olvasókkal, amely a gombfocival kapcsolatos?

Az unokatestvérem, aki Ausztráliában él, és évekig nem találkoztunk vele, valamikor a hatvanas években hazajött és gombfocizni akart, hozta a csapatát. Én is elkészítettem a csapatomat, és az első meccsen megvertem. Erre ő úgy összekapta magát – hiszen nagyobb volt a gyakorlata –, hogy utána kétszer nyert ellenem, és ez így is volt rendjén. Nála az volt az öregedés jele, hogy már nem jött el Európába, már nem akart gombfocizni. Lenne egy másik történetem is. A fiamhoz eljött általános iskolás korában néhány barátja, és nálunk, az asztalon játszottak körmérkőzést talán hárman vagy négyen. A lányom, a Balázsnak a húga, kiszorult ebből a játékból, és sértetten elvonult. Lehet, hogy ő is akart volna játszani, nem tudom, a lényeg az, hogy valamiért kitűnt a képből. Amikor aztán vége lett a fiúk bajnokságának, eredményt hirdettek, és ki akarták osztani az alufóliából készült kupát, akkor azt nem találták sehol. A gyanú a kislányra terelődött, aki tagadott, tagadott, aztán elsírta magát. Végül előkerült a kupa, és ki tudták osztani.

Balázs (sz.: 1973)

Az első kérdésemet már az előző interjúalanyomnak is feltettem, mivel szerintem nagyon fontos. Mit gondolsz, gyerekkorod, vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek – amelyet sokan úgy emlegetnek, mint a gombfoci fénykorát – óta miben változott a gombfoci?

Kérdés, hogy mikor volt a gombfoci fénykora... lehet, hogy azok, akik a hatvanas években játszottak, azt mondják, hogy akkor, de azt tudom, hogy a hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sokan játszottak. Majdnem minden fiú, aki nagyjából korombéli volt, gombfocizott az iskolában és otthon is. Nem mindenkinek voltak komoly szabályai, volt, aki csak úgy játszott, hogy egyet lő az egyik, egyet lő a másik, de azért voltak olyanok, főleg, akiknek volt nagyobb testvérük, akik komolyabban vették. Ők megpróbáltak bonyolultabb szabályokkal játszani, és a végén mindig kialakult egy konszenzus. Sosem találkoztunk írott szabálykönyvvel, de azt tudtuk, hogy vannak olyan alapvető szabályok, mint a passz-szabály, és mi is úgy játszottuk egy idő után, hogy lehetett passzolni. Amikor már tizenéves voltam, láttam, hogy vannak profi klubok, amelyek szektorlabdának nevezték a játékukat. Velük én nem nagyon tudtam játszani, az egy teljesen másfajta játék volt, ők pöckölőt használtak, amivel sokkal nagyobb erővel, sokkal gyorsabban tudták meglőni a labdát, és a játék dinamikája is teljesen más volt. A szektorlabdázók sokáig méricskéltek, a mi játékunk viszont gyorsabb, spontánabb volt. Egyszer elmentem egy ilyen versenyre, ahol játszottak gombokkal, előregyártottal, és szektorlabda-játékosokkal is, akik végül mindig nyertek, részben azért, mert egyszerűen a körmünk nem bírta ki azt a nyolc meccset, nekem a végén vérzett a kezem, ők viszont a pöckölőjükkel annyit pöcköltek, amennyit csak akartak. Nyilvánvaló volt, hogy ez – tulajdonképpen – két külön játék. Ma, amennyire látom, van egy szervezetten űzött szektorlabda-kultúra, és van egy gombfocikultúra. Van, aki mind a kettőt játssza, van, aki csak az egyiket.

A következő kérdésemet szintén kérdeztem már az előző interjúban, de érdekelne a te véleményed is. Mit gondolsz, a gombfoci túléli-e azt a korszakot, amikor az emberek fő érdeklődési köre a számítógép, és amikor a kézi játékok kezdenek kihalni?

Ez egy jó, és bonyolult kérdés, mivel például az asztali társasjátékoknak most van a reneszánsza. Sokan vágynak arra – főleg, akik együtt akarnak lenni a családtagjaikkal vagy barátaikkal – hogy ne képernyő előtt, hanem valami kézzelfogható játékkal töltsék el az idejüket. Ilyen értelemben lehet, hogy a gombfocinak is van olyan követője, aki pont azért játssza, mert ez nem számítógépes játék. Ennek ellenére azt látom, hogy a gyerekek legnagyobb részét a kütyük nagyon lekötik, és az idejüket is elveszik. Vannak olyan családok, ahol több generációra visszanyúlik a gombfoci hagyománya, de most már biztos sokkal kevesebben játszanak, mint annak idején. Az én gyerekkoromban egyébként sokkal könnyebb is volt gombfocihoz jutni. Emlékszem, hogy minden héten, amikor mentünk le vásárolni, a trafikokban mindig láttam gombfoci csapatokat, ráadásul általában új összeállításokkal. Ha egy csapat jól szerepelt mondjuk az Európa-bajnokságon, vagy a világbajnokságon, akkor gombfociban is megjelent. A gyerekek ezt iszonyúan imádták, hogy mindig újabbat és újabbat tudnak venni. Emlékszem, hogy én is nagyon örültem az újdonságoknak. Egy idő után aztán az ember átszerelte a játékosokat és megcsinálta a saját csapatát. Azt hiszem, 20 forint volt egy csapat a ’80-as évek közepén, ami nem volt olyan nagyon drága. Olcsó sem volt – nagyjából 10 gombóc fagyinak felelt meg - de nem volt hozzáférhetetlen.

Te miért kedveled ezt a játékot, szerinted mi teszi izgalmassá?

Nekem mindig az tetszett a gombfociban, hogy egyszerre van benne ügyesség, taktika, és valamiféle kulturális tudás. Az ügyesség része az az, hogy hogyan találod el a labdát, a taktika az a része, hogy milyen stílusban játszol, milyen stratégiával, a kulturális része alatt pedig azt értem, hogy az ember megismeri a csapatokat, a korszakot, néha még valamit az országról is. Mi most veled úgy játszunk, hogy régebbi gombokból reszelt csapatokat is bevonunk a játékba, és az azért is érdekes, mert belekóstolhatunk az adott ország, város, vagy csapat történetébe. Ami még jó, hogy az ember nem tud két ugyanolyan meccset játszani. Ez nem olyan típusú játék, ahol, ha az ember begyakorolja a lépéseket, akkor azzal mindig nyerni tud. Minden egyes meccs legalább annyira egyedi, mint a sakkban. Ebben az értelmében a gombfoci hasonlít a futballra. Bármelyik csapat nyerhet, és nincsenek előre kitalálható eredmények, és ettől minden meccs egyszerre feszült és nagyon érdekes. Aki az egyik meccset elveszíti, az a másik meccset megnyerheti, nincsen olyan csapat, amely mindig nyer.

Ha gondolod, elmesélhetsz néhány érdekes történetet a gombfociról, amiről úgy gondolod, hogy az olvasók számára is izgalmas lenne?

A mi generációnkra Tandori nagy hatást gyakorolt. A Nagy Gombfocikönyv című művét szerintem nagyon sokan olvasták. Mindenki végigizgulta a Vízivárosi Verebek, a Liverpool, és az egyéb csapatok könyvbeli összecsapásait. Ez egyrészt egy regény, de másrészt valamiféle bevezetés a futball és a gombfoci kultúrájába. Van egyfajta játékossága, humora, de el is mondta, hogyan működik egy bajnokság, az olvasó megtanulta, hogyan kell kisorsolni a meccseket, számon tartani a fordulókat, és meg lehetett érteni egy bajnokság logikáját. Ezenkívül tanulhattunk valamit az angol fociról, az akkori klubokról. Nekem nagyon tetszett az a része is, hogy állatok vannak benne, verebek, medvék, és szerintem ez a kisebbeknek nagyon élvezetes volt, talán azért is, mert Tandori ezt komolyan vette, ez nem csak „esti mese” volt a gyerekeknek, hanem ő ezt maga is fanatikusan űzte, és ez a könyvéből is érezhető. Valamiért sok példány nyomdahibás volt, nekem is ilyen jutott. Az egyik barátom – akivel aztán még az egyetemen is gombfociztunk – gyerekkorában levelet írt Tandorinak, és kapott tőle egy olyan könyvet, ahol azokon a lapokon, amikről hiányzott a szöveg, Tandori saját kezűleg rajzolt ennek a gyereknek mindenféle gombfocival kapcsolatos dolgot, meg szövegeket írt bele kézzel, és így küldte el neki. Az első Nagy Gombfocikönyv a nyolcvanas évek legelején jelent meg, ezért meghatározó mű volt a gyerekkoromban, legalább háromszor végig is olvastam.

Mit üzennél a jövő gombfocistáinak?

Jó lenne, ha lennének „jövő gombfocistái”! Remélem, hogy mindig lesznek gyerekek, akik szerint ez a játék érdekes, izgalmas. Tudom, hogy van törekvés a gombfoci életben tartására, vannak modernebb, jófajta előregyártottak is. Az is érdekes, hogy a korai, ötvenes-hatvanas évekbeli előregyártottak nagyon értékesek lettek, mert azok a felnőttek, akik akkor voltak gyerekek, sokszor gyűjtik ezeket, mivel a gomboknak egyfajta ipartörténeti érdekességük is van. Szerintem ebben a játékban az a jó, hogy kikapcsol, még akkor is, ha közben izgulnak, őrjöngenek, csapkodnak a játékosok, számomra a gombfoci nagyon pihentető. Amikor gyerek voltam, akkor fel is jegyeztem a meccsek legfőbb pillanatait, számon tartottam a gólszerzőket. Néha barátokat is szereztem a gombfocival. A gombfoci közösséget tud teremteni, és ez teszi olyan különlegessé.