Bodóczky István: Vigyázat! Kártékony festészet!

Köszönöm, hogy megírtad. Teljesen egyetértek veled. Nemrég súlyos vitába keveredtem kollégákkal, hasonló tárgyban. A városunkban egy felhívást tettek közé, hogy alkotó felnőttek, hivatásosak és otthon festegetők mutassák meg magukat, mutassunk fel együtt értéket. A zsűrizésre művész kollégákat hívtak a megyeszékhelyről, általam nagyra becsült fiatal művészeket. Előtte sokat harcoltam a városban azért, hogy a kiállításokon, még a kisebb kiállítóhelyeken sem (főleg az iskolákba, múzeumba ne) engedjenek vitatható értékű alkotásokat. Hogy, ha valaki felajánl a múzeumnak egy festményt, azt nem kell ünnepélyesen elfogadni, és a múzeum falára tenni, mutassák  meg előtte egy hozzáértőnek. Mert a jó szándék nem egyenlő az értékálló alkotással. Sok konfliktusom is volt. Izgatottan vártam hát, hogy a szakma, más, a messziről jövő majd megerősít engem. Nem így történt. Sorban díjazták a negédes, elrajzolt tanyákat, a levegőben lógó rózsacsokrokat, a fotóról másolt kislányportrét, és kutyuskát, és a falapba elektromos forrasztóval égetett két lábon álló lovat. A közönség elégedett volt. Ott voltak a rokonok, akik megdicsőülten gratuláltak egymásnak a felfedezett tehetségekért.
A zsűri nem jött el a kiállítás megnyitóra. Mondjuk, ezt megértettem.
De azt nem, hogy tehették ezt. Miért asszisztáltak ehhez az egészhez? Talán a tiszteletdíjért? Más logikus magyarázatot nem találtam. A legközelebbi találkozáskor felelősségre vontam őket. Szerintük túlreagáltam, és semmi jelentősége nem volt az egésznek. Jót röhögtek rajta, és kész. És miért törték volna le a kedvét azoknak, akik otthon effélét csinálnak?
Nem tudtam megértetni velük, hogy mennyit ártottak. Azóta nálunk van egy réteg, aki elhiszi magáról, hogy hihetetlenül tehetséges, hiszen neki művészek zsűrizték jónak az alkotását…és csinálják, árulják, ajándékozzák, tombolaajándéknak ajánlják fel, terjesztik, kiállítják. És kapnak lehetőséget. Sőt. A nálunk évente megrendezett Számadó Napokon egyre népesebb táborral mutatkoznak be, és persze a vásár zsűrije díjaz is, épp a forrasztópákával égetőt jutalmazta a vásár fődíjával, hisz előtte a művészek is megdicsérték…Ja, és persze az én kritikáim nyilván azért erősek, mert irigyelem őket…
Hihetetlen sokat árt ez.
De eddig úgy tűnt, csak a felnőttek között terjedt. Rémes, hogy a gyerekhez, az iskolákba is bekerült.
Mikor lesz rend ebben az értéktorzult világban?
 

Kedves AndyMage!
Pár meglátásával szeretnék vitába szállni. 
Azt írja, hogy "A gyermek minkenképpen rá van véve, hogy a felnőttet utánozza, azzal tanul. Még nadrágot gombolni is."
Az alkotás nem pusztán technika. Az alkotás önmagunk kifejezése. Egy gyerek, amikor rajzol, vagy gyurmázik, akkor alkot. Mindazt beleteszi ami az őt foglalkoztatja. Beleteszi a tapasztalatait, az ő kis világának apró részleteit. 
Csodálatos megfigyelni ahogy formálódik, finomodik a technikájuk - színkezelés, körvonalak terén -, hogyan választanak egyre bonyolultabb témákat. 

Ha adunk nekik sablonokat és "instant technikákat" elmarad a felfedezés, az alkotás öröme, kimarad egy nagyon fontos lépcső, a kreativitás pedig eltűnik.
Amikor először megmutattam az akkor hétéves lányomnak, hogy az árnyékokat is meg lehet jeleníteni egy képen, hetekig gyakorolta, próbálgatta az árnyékolás technikáját. Csinálta satírozva, az ujjával elmaszatolva, próbálkozott a csíkozásokkal sőt pöttyözéssel is (ahogy tőlem látta a régészeti leletek rajzolása közben). Bámulatos volt látni a rajzokon a különféle technikákat, ahogy próbálkozott kitartóan, hogy a számára legjobbat  megtalálja.
Ezek a gyerekek kimaradnak ebből. Amit gyártanak, biztosan mutatós, de csak egy másolat, egy sablon. Akár egy olcsó színezőkönyv.
"S festőgenerációk nőttek fel az emberiség történetében úgy, hogy "majmolták" valamelyik mestert."
Ez valóban így van. Főleg azokban a korokban, mikor a festő ugyanolyan iparosnak számított, mint egy cipész vagy más mesteremberek.  Ha megtekintjük a Lorenzo DeMedici halála után készült leltárt, látszik benne, hogy míg egy "unikornisszarv" hatezer firenzei forintot ért, addig egy Giotto hatot és egy Fra Angelico tizenötöt (nem ezret).
Valóban, sok reneszánsz mester dolgozott sablonnal (Perugino az egyik "kedvencem" ezen a téren). 

Tehát a fenti állításában nem kételkedem, de azt gondolom ma már eléggé fejlett a pedagógia és a pszichológia, hogy tudjuk ez a festészetóra rengeteg kívánnivalót hagy maga után. 
Ráadásul ami nekem ebben az egészben a legvisszataszítóbb: az a szülők és  gyerekek lehúzása és becsapása. Ahogy az előttem szóló L. Ritok Nóra írta, ugyanaz történik itt is: elhitetik velük, hogy tehetségesek, pedig nem azok.
 
 
 

http://kezdheted.hu/project/category-muveszet/31/csakoda

Nos tényleg nem mindegy. Például az sem, hogy legalább elolvassuk-e a kritika tárgyát. Mint említettem nem vagyok tagja a varázsecsetnek, a fiaim nagyok, a saját  képzőművészeti tehetségemet sem fogják a nagy múzeumok magasztalni.
Olvasni azonban még tudok, és véleméynalkotási jogomat is fenntartom.
Tehát, hagyjuk kicsit figyelmen kívül az anyagiakat, és nézzük, amit a kritikában különben megtalálható linken a Varázsecset ír magáról.
Az első napon ismerkednek a hellyel, lehetőségekkel majd az osztályok közösen elkészítenek egy képet. Ez a metodika a közös alkotás számos közösségi pedagógia része, és úgy mellesleg a pedagógusképzésben is alkalmazott megoldás. (vö. a nyílt levél megállapításával: "amit művel, az kifejezetten kártékony."). Most akkor a pedagógia és közösségi nevelés elméleteit kell újragondolni a reformpedagógiában, vagy a kritikát.
A további napok kapcsán ezt olvassuk például "Tájképeket, virágcsendéleteket készíthetnek, elsősorban mintalapok alapján, - hozzáadva a saját fantáziájukat is."
Ez alig különbözik attól amit sokszor alkalmaznak művészeti képzésben (ld. hozzáadva saját fantáziájukat), és ellentétes azzal, amit én kaptam válaszként  "Amit gyártanak, biztosan mutatós, de csak egy másolat, egy sablon. Akár egy olcsó színezőkönyv." Ezért is hoztam fel a kifestőkönyveket. Azok ugyanis sokszor szinte semmi személyes szabadságot nem engednek.
Számos pedagógiai elmélet egyet ért azzal, amit írtam "A gyermeknek szüksége van sikerélményre," , és aki ezt kétségbe vonja, még nem látott sem a gyermeke teljesítményének örülő szülőt, sem a szülő elismerésére éhes gyermeket. A hazavihető kép pedig kétségtelenül ezt erősíti.
Persze, biztosan nem Picasso-k serege fogja elhagyni ezeket a foglalkozásokat. De valamiért úgy érzem teoretikus vitát folytatunk.
A kritikában persze megfontolandó lehet az etikai oldal. Furcsa módon a kritika írója első körön az anyagiakkal, az olaj-technika árával jön. Csak utána azzal, ami közösségi problémát okozhat. Vagy technikait, vagy jogit, ha bizonyítható a megtévesztés.
De ha már anyagiak. Ez tényleg lehet necces, de ezt magam sem vitattam. Ahogy látom nagyjából ezek a pontok maradtak "talpon". Ez sem jó persze, de az, hogy valaki a drogtörvényt keveri bele a vizuális nevelés témakörébe kifejezetten zűrös lehet.  S persze érdekelne milyen társadalmi konszenzus avatja széppé a szines háromszögeket (http://mutermek.com/wp-content/uploads/2011/08/bodoczky_istvan-10.jpg), vagy a kifestőkönyvi motivumokkal tarkított papírsárkányokat. Ld. a korábbi beírásban jelzett pontját.
Noha persze, a pedagógia maga a tudatmódosítás. De ha a rossz pedagógusokat mind a drogtörvény erejével büntetnék.....

Idézgetek:
drogtörvényhez:  "Azok ugyanis (a weboldal képgalériájából ítélve) durva, szentimentális közhelyek, amelyeknek súlyos tudatmódosító hatása van, tartós fogyasztásuk (amihez éppen ezek az akciók a „beetetések”) felületességhez, leegyszerűsítő, közhelyes gondolkodáshoz vezet, és a Varázsecset szándékával ellentétben éppen azt akadályozza meg, hogy a gyerekek fogékonnyá váljanak a művészetre, hogy észlelési és kifejezésbeli érzékenységük kifejlődjön.
És amennyire egyetértek azzal, hogy a drogtörvény a terjesztőket még szigorúbban bünteti, annyira nem értek egyet azzal, hogy a fogyasztókat is bűnözőként kezeli. Esetünkre lefordítva ugyanis a gyerekek teljességgel ártatlanok, kiszolgáltatottak."
A drogtörvényt a kritika szerzője keverte valami hajánál fogva oda. A magam részéről csak végigvittem a gondolatmenetet a pedagógia egészére. A gyerekek a rossz tanároknak is kiszolgáltatottak, és az esetekben is ártatlanok.
Konszenzus: "De az a helyzet, hogy az iskola mindenhol a világon értéket hivatott közvetíteni. Hogy mit tekintenek értéknek, azt nem egy ember mondja meg; nem az igazgató vagy a rajztanár dönti el, hogy mi számít szépnek, és mi csúnyának. Erről általában társadalmi konszenzus van"
Arra nézve, hogy mit tartok az iskola értékközvetítéséről már leírtam a véleményem. De megismétlem: Az iskola nem az értéket, hanem a társadalmi konszezust képviseli. Az általa közvetített, és ezt reperezentáló tudás és normarendszerből a gyermek későbbi élete során lesz érték. Ezt a véleményemet fenntartom.
A kérdés: "És ugye most nem arról van szó, hogy megkérdőjelezi Bodóczky mester művészeti munkásságát? Mert nagyon úgy néz ki...."  Egy képzőművész művészeti munkásságát nem lehet megkérdőjelezni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy alapvetően egy tetszik/nemtetszik skálán mozog. Van akinek Kassák háromszögei tetszenek, és van akinek nem. Lesz aki szerint papírsárkányt kifesteni érdekes dolog és szépek a szines háromszögek. S lesz aki szerint nem. Ám nem én, hanem Bodóczky István írta azt, hogy társadalmi konszenzus van arra nézve, hogy mi a szép és mi a csúnya. Függetlenül attól, hogy nekem tetszik-e, tettem fel a kérdést, hogy Bodóczky István munkásságára nézve hol van leírva a társadalmi konszenzus, hogy szép. Kétlem, hogy lenne ilyen. De akkor elég nagyvonalú és közhelyesen pongyola a kritika idézett része. Nem, szerintem ilyen konszenzus valójában nincs. Vannak szokásjogok. De pl. Picasso is átlépte azokat. Azért azt hiszem még nem gond, ha nekem tetszik néhány képe :-)
Másik kérdés: "Lehet, hogy Ön is a Varázsecsetet, vagy valami hasonló dolgot kapott vizuális nevelésként gyerekkorában?" Ha olvasta, amit írtam, akkor látható, hogy a kisebbik fiam is negyedszázados. A gyermekkoromban tehát nem létezhetett a Varázsecset :-) Ön különben kitől milyet kapott? Ha már itt tartunk :-) Na jó nem adom vissza a személyeskedést. De válaszolok. Nem, nem ilyet kaptam. Azt a lehetőséget kaptam örökül, hogy merjen nem tetszeni valami akkor is, ha veretes név van odaírva, és merjen tetszeni az is, amit kevésbé veretes névvel jegyeztek. S merjem vállalni is a véleményt. Így megengedem magamnak a luxust, hogy ne tessenek Kassák négyszögei, és tessenek egyes, a modern galériákban látható festmények. De ez azt hiszem egy másik történet már :-)
A cél: "Szerintem a cikk elsődleges üzenete a "mit" másolnak. " Szerintem nem, de még keresem, hogy a felinduláson kívül mi. "A közösségi alkotást most hagyjuk...azzal senkinek sincs baja...az a baj, hogy ez a tevékenység nem meríti ki az alkotás fogalmát." MIért is akarjuk az egyik pontot kiemelni, és elitélni, majd azt mondani, hogy a másik lényegtelen. Szerintem egy ilyen programot vagy egészében érdemes kezelni vagy sehogy. Szóval igen, van közösségi alkotás a program szerint, az tehát jó, a mit másolnak-ba ígérik a fantázia megjelenését, tehát ez bővebb, mint a napközikban oly szeretett kifestőkönyvek. Különben azok sem merítik ki az alakotás fogalmát, tehát olyan ideológiát használnak az alkalmazásra, mint vonalkövetés és kézmozgáskoordináció gyakorlása, stb. Értem, nem szines háromszögeket másolnak, hanem tájképeket, csendéleteket. Amikor anno így tanították a festőpalántákat, azt hallgatólagosan elfogadjuk. Ma elitéljük. Tehát anno a technikák gyakorlását szolgálta, ma izlésrombolás. Azért, amikor az Andrássyn így oktatják a stílusokat, nem kéne nekik is szólni? Igen gyerekek. Speciel a gyerekkoromban rém utáltam azokat a rajzórákat, amikor fakanalat kellett volna rajzolni és kifesteni. Akkor már inkább maszatoltam azt, amit az ablakban láttam. S az is egyfajta "tájkép". Szóval, ha megmutatok egy tájképet és azt mondom fesd le, ahogy neked tetszik, az izlésrombolás, ha kiviszem a dombtetőre és szintén mindenki ugyanazt az erdősávot festi, az maga a művészet. Hát lehet, de én nem látom azt a hatalmas különbséget.
Igaz, nekem nincs művészeti munkásságom, amit kétségbe kellene vonnia bárkinek. Pusztán véleményem. Akár a művészetekről, akár a pedagógiáról, akár a pedagógusokról. Egy szatyorra való diplomával még ezt is megengedem magamnak :-)

"A rajz, festés elengedhetetlen mind a megértés, mind a kreativitás fejlesztésében, de csak szakmailag felkészült, a kortárs művészetekben is jártas pedagógus szakmai irányításával."
Egyet értünk. De az a szempont, amiben nem olvastam hozzászólást. Főleg prejudikálásról és teoretikus megállapításokról volt szó. Ha a kritika úgy indult volna, hogy "Kedves Varázsecsetesek. Végigültem egy teljes foglalkozássorozatot, és ennek alapján....." kicsit hitelesebb lenne a történet.  Ahogy arról sem szól senki, hogy egy ilyen foglalkozássorozat után a csemeték mit látnak egy galéria-kiállításon. Kiragadva a másolt képeket, indulatokat keltve és levezetve aligha lehet tényszerűen vitatkozni bármiről. Mert az indulati érvek önmagukkal cáfolhatóak.
Egyébként elég csak a történelemre gondolni, hányszor kiáltottak értékválságot, torzulást, a művészetekkel kapcsolatban.

Vekerdy Tamás cikke jutott eszembe 1989-ből: "A gyermekeink nem maradnak élve" címmel.
Még élnek, csak éppen kártékony ország lettünk. A gyermekekre veszélyes nemzetek listáján
dobogósok. A legveszélyesebb a szülő, és a pedagógus. Mikor ismerjük be többen, mint 4?

"... te szülj nekem rendet,..."

"Több "zsák diploma" sem tesz érzékennyé, a képzőművészetre fogékony emberré, mert a diplomák többsége verbális képességek révén megszerezhető. A vizuális és érzelmi érzékenység és intelligencia elsősorban nem ezzel a diplomákban tükröződő verbális és tudományos gondolkodással van szoros összefüggésben, bár természetesen van kapcsolat a kettő között."
Azért jót mosolyogtam. Nem csakezen így visszalapozva (egyszerűen nem jártam netközelben) :-) De tényleg. Egyszerűen azt is visszakérdezhetném, hogy miva'. De nem akarnám ennyire a netzsargont használni. Naszóval. Szatyorról volt szó. Szatyorról és nem zsákról :-) Aztán jó ez a "nem tesz érzékennyé". Mire is? Ja persze, vizuálisan és érzelmileg. Szépen hangzik, de nem mond semmit. Arra persze befizetek, hogy vizuális ingerfeldolgozás nélkül képes valaki egy prezentácót értékelhetően összerakni a "verbális" diplomavédésre, de inkább hagyjuk, mert messzire vezet, és látatlanba minek minősítgessük itt egymást a végén. Amúgy mi a képzőművészetre fogékony ember? Olyan mint a "szocialista embertípus"? Csak képzőművészben? Szépen hangzó közhely kevés tartalommal. Azért kicsit persze megnyugtat, hogy üsse kavics, nem kell Leonardonak lenni ahhoz, hogy elhiggyük valakiről, hogy talán emberből van :-)
Amúgy az a szatyor nem abban az összefüggésben került elő, hogy ettől nekem igazam van bármi áron, hanem megengedem magamnak a véleménnyilvánítást. S igen megengedem magamnak. Ergo, nem azt írtam látatlanban is ismeretkenül, hogy Bodóczky István nem jó pedagógus, s még azt sem, hogy nem jó képzőművész. Csak azt, hogy nekem nem jönnek be a sárga háromszöges művészeti irányzatok. S nincs az a társadalmi konszenzus, amitől az szebb, mint lila tájkép, vagy a nők kkben. (Az utóbbi sem jön be különben, de ez van).
Amúgy visszaolvasva nekem nem tünt fel, hogy valaki ezt a bizonyos társadalmi konszenzust ideidézte volna. Gyanítom nem is fogja. Az alkotások személyes értékét (az befeketetési spekuláción túl) eléggé az szokta befolyásolni, hogy tetszik, vagy nem tetszik.
"A művészetoktatásban számára fontos, hogy a világ megismerésének egy módszere, és nem csak a művészek számára. Ő nagyon hangsúlyozottan előtérbe helyezi például, hogy egy feladat legyen érdekes, inspiráló és gondolkodtató. "
Már bocs, de ezzel csak részben értek egyet. Az, hogy Bodóczky István számára mi fontos, s mi nem annak megfogalmazását bízzuk rá. Abban persze egyet tudok érteni, hogy a világról készült alkotások megismerése a világ megismerésének egy formája. Miért ne lehetne az? Hol állítotam ennek az ellenkezőjét? Az hogy egy feladat legyen érdekes, inspiráló és gondolkodtató, az sem az ő szabadalma. Sőt, de szép lenne, ha az iskolák zöme így működne. Ezzel sezmben sem foglaltam állást.
Szóval, maiért a mosolygást emlegettem: Szép hitvallást olvashattam Bodóczky István, mint művész és pedagógus mellett, és semmit az általa írt kritikáról. Igazi tekintélytisztelő vélemény. A tekintéllyel pótolva az érveket. Végső soron velem szemben is. Leszólva a diplomákat, lila gőz nélkül azok természetével kapcsolatban. Mintegy szigorúan elvi alapon.
Azt hiszem ez az amiért a diákok nem tudnak/mernek/képesek vitatkozni. Mert ezzel nem lehet. Érzelmeken, hitvallásokon felesleges.

"A legveszélyesebb a szülő, és a pedagógus."
Igaz, nagyon igaz. Sajnos.
De amíg a szülőt a gyermek és a társadalom sem választhatja, a pedagógust a társdalom szűrhetné. Igaz, nem olyan körülmények között, amikor maradványelvű a pedagógusképzé.

Azért érdekes így visszaolvasva az egész nagy részét, hogy ameddig megjelenik egy kritika a tekintély magasából, és azzal egyetértő hozzászólások születnek, addig mindenki elégedett és boldog.
De abban a pillanatban, amikor valakinek nem tetszik a kritika és nem alkalmazkodik a csapathoz, abban a pillanatban egyébként tényleg neves személyiségek is inkább kiszállnak, mintsem konfrontálódnának, érvelnének, és olyan szinten maradnak, hogy a kritikus neves ember, és a netes képek márpedig randák.
Szó nincs a kritika tárgyának megismeréséről, érvelésről, bármiről, ami ezen túlmutatna. Még a kritika írásának szerzője részéről sem.
Ha valami, akkor ez jellemzi a magyar pedagógiai közéletet, s sajnos nem csak a pedagógiait.
 
 

Kedves Mindnyájuk!

Elnézést kérek, én csak egy egyszerű apuka vagyok és elolvasva az ittenieket szeretnék megosztani Önökkel pár gondolatomat, ha szabad és Önök megtisztelnek azzal, hogy elolvassák. Nem kívánok senkivel, semmilyen vitába szállni, nem vagyok tanár, és ezt a részt meghagynám a hozzáértőknek. Eddig két diplomás, egyikük peadagógus, gyermeket neveltem fel, a harmadik gyermekem most általános iskolás. Amiért írok annak az az egyszerű oka, hogy a kisfiam részt vett egy ilyen varázsecsetes festésben kicsit régebben. Ennek okán érintettek lettünk e témában. A festésénél én is jelen voltam. A dolog érdekes volt, a fiam figyelmét teljesen lekötötte. Talán először láttam rajta, hogy valóban odafigyeléssel próbál valamit csinálni. Amúgy egy teljesen átlagos kisfiú. Nem vagyok túl járatos a képzőművészetekben - a kortársban pedig pláne nem -, noha azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek Czinke Ferenc tanította a középiskolában a rajz és műalkotás elemzést. Nála élmény volt minden óra és tőle tanultam meg azt, hogy soha nem a technikában, vagy a módszerben kell keresni a lényeget, hanem tudni kell megfejteni mindennek az "üzenetét". Legyen az egy mázolt olajkép, vagy egy színes papírsárkány. Nem tudom megítélni, hogy melyik a szebb, mert mindkét dolog másképp szép. Én csak az "üzenet" részét értékelem. A gyerekek nagyon nyitottak, egyáltalán nem ostobák és nem szabad azt gondolni, hogy bármilyen feladat, vagy tevékenység során olyan könnyű őket kalitkába bezárni. Ezt tapasztaltam mindhárom gyermekemnél, de most maradjunk a fiamnál és az ő varázsecsetes dolgánál.
Én semmilyen torzulást nem vettem észre addigi hétköznapjain. Ilyen jellegű tájképpel, mint amit ezen a délutánon festegetett soha többet nem próbálkozott. Viszont sokkal többet előkerültek a saját rajzeszközei és amit eddig ceruzával firkálgatott, azt most színes filccekkel csinálgatta. A "produktumaiban" azt véltem felfedezni, hogy kísérletezik a színekkel. Tehát bizonyosan hatottak rá a korábbiak. Azt is észrevettem, hogy több időt is szánt a rajzolgatásra. Csak gondolom, hogy ennek a varázsecsetes dolognak a fiam részére az volt az üzenete, hogy próbálgass, nézz szét, kísérletezz! Számomra pedig az volt az üzenet, hogy a száraz és kötelezően előírt dolgok néha nem képesek felkelteni kellően az érdeklődést egy gyermeknél, pedig érdeklődés híjján nehéz bármit is megtanítani, megszerettetni. Én egyáltalán nem ítélem kártékonynak ezt a varázsecsetet tehát. Lehet, hogy szakmai szemmel vannak benne problémák, azonban ennek megítélésére abszolút nem vagyok kompetens és nem is az én feladatom. Sajnos az intézményesített oktatás sem hibamentes, pedig a tananyagokat biztos a legkiválóbbak állítják össze. Amit én igazán kártékonynak tartok az az interneten folyó "fantáziavilágos" kalandjátékok, ahol is egy teljesen torzult érték és formavilágban lehet "élni" és szó szerint elsüllyedni. Én, mint szülő azt gondolom, hogy bármilyen olyan kezdeményezés, ami arra irányul, hogy elvonja gyermekeink figyelmét ezekről a számítógépes, agyelszívó játékoktól, azok már érdemesek a megfontolásra és a továbbgondolásra egyaránt. Bodóczky tanár úr írásáról pedig az a személyes véleményem, hogy durva módon dorongolt le valamit, amiben talán rejlenek így, vagy úgy olyan lehetőségek, melyekről az előző mondatomban már szóltam. Köszönöm, hogy elolvasták.
Munkájukhoz további nagyon sok sikert és kitartást, jó egészséget kívánok, honlapjuknak pedig azt, hogy sikerüljön megtartani alapvető célkitűzéseit: "az igazat mondd, ne csak a valódit"!

Próbálom megérteni, de nem sikerül. Bizonyára bennem van a hiba. Most, hogy kétszer is elolvastam a levelét, továbbra is csak a sértegető, bántó, ironizáló hozzászólást érzem. Próbálom a pozitívumokat keresni persze....néha fel is villant, de a következő mondata lerombolta. Valami miatt a funkciókat, címeket emlegeti, gúnyosan, amivel végképp nem értem, mit akar.
Abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy jópár éve Bodóczky István tanított, igaz, csak fél évig a főiskolán (akkor még az volt). Azt hiszem, sok szakembert tanított meg úgy látni, hogy azt képesek legyenek továbbadni a tanítványainknak. És abban a szerencsében lehet részem, hogy továbbra is összedolgozhatunk, mert ugyan semmi érdeke, csupán a probléma ténye miatt jön, és segíti azt az innovációt, amivel a vizuális nevelést és a hátránykompenzálást összekapcsoljuk. Ha a véleményével való azonosulás Ön szerint valamiféle elvakult, gondolkodás nélküli tekintélytisztelet, örömmel vállalom.
Én mellette teszem le a voksomat, és egyetértek a cikkben írottakkal. Ön pedig nem.  És nyilán vannak ezen az oldalon is, és a másikon is többek. Én azt remélem, az írással egyetértők vannak többen. A cikk olvasottsága rekordot döntött az oldalon. És ez jó, mert sokakat elgondolkodtathatott. Kevesebben kommentelték, mint olvasták, de biztosan van mindenkinek véleménye. Az Ön stílusa számomra kissé idegen. Úgyhogy én tényleg befejezném. Tegyük a dolgunkat, saját meglátásunk szerint. Én mindesetre a gyermekközpontú viuális nevelést folytatom. Úgy, ahogy azt Bódoczkytól megtanultam.

Kedves AndyMage, akkor nyugvópontra jutottunk. Amennyire lehetett.
Azt azért az internetes oldalakon rendszeresen publikálóként, kommentelőként, és persze a blogíróként is tudom, hogy nem a kommentek tesznek olvasottá egy témát, hanem a felvetés, a cikk. És itt is a cikk volt a lényeg....egy komment sosem ütősebb, mert az csak kapcsolódik valamihez, amit már kitalált más. Az most mindegy, hogy a komment azt erősíti, vagy ezzel szembe helyezkedik. Ha a hozzászólások érdekfeszítőbbek lennének, sokkal többen írtak volna rá, főleg anonim módon. Mert úgy azért könnyebb. Aki kommnetben erősnek éri magát, az meg előbb utóbb blogot nyit...(vagy publikálni kezd a szakterületén) és felvetheti a saját témáit. Az internet hihetelenül kinyitotta ezeket a lehetőségeket. Aztán, a blog olvasottsága jelzi, hányan érdelkődnek, szimpatizálnak, vagy vitatkoznak az illetővel.
Én is minden jót kívánok Önnek.
Nóri

Nem értett félre, aki azt gondolja, elsősorban Bodóczky Istvánra koncentráltam hozzászólásomban. Néhány hozzászólásból ugyanis az volt érezhető, hogy úgy nyilvánulnak meg vele kapcsolatban (és nem a tárggyal kapcsolatban), hogy a kontextust és az ő munkásságát, pedagógiai és művészi tevékenységét ismerik. Mindezt nem tekintélytiszteletből hanem személyes tapasztalatból írtam. Valóban tisztelem nagyon Bodóczky Istvánt, remélem, ez ki is derült, ennek azonban ahhoz van köze, hogy személyesen olyan tapasztalataim voltak-vannak vele, amik tiszteletet ébresztenek bennem felé. Senki nem várja el tőlem és nem is fizet érte. 
A prezentációk is tudnak és szoktak is néha kínosak lenni vizuálisan, de azt gondolom, nincs okom feltételezni, hogy az erre hivatkozó ilyet készítene. Viszont nem tesz művészetet értővé, a vizualitásnak egy másik területe. Mint az algebra és a geometria... van kapcsolat közte, de nem azonos.  
Valahogy mind a pedagógia mind a művészet olyan, amihez mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá, pedig.... Mindkét terület saját professzió, gazdagságát törvényszerűségeit és árnyalatait elmélyült munkával lehet megismerni. Én a művészetet a gasztronómiához vagy a borászathoz szoktam hasonlítani, ahol bizonyos ízeket csak az ínyencek éreznek meg, mivel fokozatosan kialakított érzékenység és sok tapasztalat kell hozzá, egyfajta kultúra ez. A hasonlatnál maradva a Varázsecset olyan, mint egy túlcukrozott sütemény vagy a kannás bor.
A szatyor/zsák diploma viszont úgy tűnik a jólneveltséget sem biztosítja, kínos sárkánykának becézgetni valakit, akit nem is ismer az illető.

"Ha valaki egy képet ordenárénak és giccsnek tart, akkor az az ő véleménye az adott műről."
 
Ez nem egészen így van. A giccs meghatározása valóban nem egyszerű feladat, de semmiképp sem a művészet meghatározásán belül kell keresni, mint Ön teszi. Ugyanolyan tévedés, mint azt hinni, hogy művészetet lehet tanítani az olyan "olcsó" hatáskeltő, ál képekkel, mint azt Önök teszik. A művészettanításnak pont a szellemisége a fontos, ami az Önök módszeréből hiányzik. A művészet megszerettetése helyett a rosszízű populista, értéknélküli tömegkultúrát terjesztik, amiből sajnos így is túlkínálat van.

Azt hittem, hogy Ön áll a Varázsecset nevű szélhámosság mögött.
Bár a hozzászólása alapján így is taszító e kép, de  ha nem ön a Varázsecset, akkor az viszonylag enyhíti az Önről kialakított borzalmas képet.
Részemről befejeztem, hiszen a világon semmiben sem értünk egyet, így értelme sincs a disputának.

Világos számomra a "tetszik nem tetszik kérdése", nem is vitatom senki ízlését. De itt a nevelés által közvetített értékekről van szó.
Úgy látom ezen a területen rengeteg a "szakértő, pedig az, hogy mindenkinek van szeme, az nem azt jelenti, hogy lát is vele.
A "szakértők" közül sokan meglepődnének, ha egy orvos azt tanácsolná a szülőnek, hogy etesse gyermekét nap mint nap hamburgerrel, kólával és sült krumlival, mert azt szereti a gyerek.
Rögtön felmerülne a kérdés nem egy sarlatánról van szó?
Itt jegyzem meg: nem azt állítom, hogy soha nem szabad hamburgert enni, és azt is elfogadom, ha valaki a hamburgert tartja a gasztronómia csúcsának...
De egy felelőségteljes rajzpedagógus nem tapsikolhat egy ilyen dilettáns kezdeményezést támogatva.
 
Attól még, hogy valamiért fizetni kell, nem biztos, hogy értékes, s a művészetek terén sem lehet megkerülni a kemény munkát, ha valódi eredményt akarunk elérni.
Lehet, hogy a gyermek kedvet kap a rajzoláshoz egy ilyen "akció" után, de mi van, ha eztán mindig csak silány képek másolásával tölti az idejét (mindig hamburgert akar enni), mert azt mondtuk neki, az a jó?
Nem szabad hinni az egy hétvége alatt rajzolni megtanító tanfolyamoknak sem. Ugyan itt ügyesen felhívják a figyelmet olyan trükkökre, amikkel gyors fejlődés tapasztalható már egy két rajz után is, de egy jó rajztanárnak ugyanezek a technikák  a tarsolyukban vannak, és egy sima rajzórán elsajátíthatóak.
 

Elhangzott, hogy nem kellene anélkül ítéletet alkotni valamiről, hogy az illető ne próbálta volna ki. Azt gondolom, hogy számtalan olyan dolog van, amiről konkrét, személyes tapasztalat híján is tudunk, sőt szükséges is, véleményt mondani. Hogy aktuális példát hozzak: ne véleményezze senki a Nat-ot? Hiszen nem láttuk még használat közben. Tehát mindenféle ítélet nélkül menjen, csinálják? Erre ellenvetés lehet, hogy ott van egy elemezhető dokumentum, de én azt gondolom, hogy ilyennel jelen esetben is rendelkezünk: a Varázsecset honlapja. Ne ítélkezzünk honlapok alapján? Hiszen ez a funkciójuk. Azért léteznek, hogy az emberek képet alkothassanak egy cégről, egy csoportról egy termékről, bármiről. Információkat nyújt, bemutat, itt például azzal a céllal, hogy megrendelőket szerezzen. Nincs más lehetőségünk, ez alapján kell ítéletet alkotnunk, legyünk hozzáértők, érdeklődők, szülők. És ez alapján bizony megalapozott véleményt lehet írni. És ennek az sem mond ellent, hogy esetleg nem jó a honlap, nem mutat teljes képet, esetleg torzít, stb., mert az egész egyszerűen a készítők hibája. Nem kötelező weboldalt készíteni így azt kell feltételeznem, hogy ők úgy gondolják mindez megfelelő képet mutat róluk.

ami sz*r, az sz*r, és ez már messziről bűzlik!
csak azt nem értem, hogy egy ilyen primitív program (varázsecset) mellett kardoskodó kommentelők (pl andymage), honnan veszik a bátorságot, hogy olyasmiről osszák az észt, amihez egyáltalán nem is értenek?!
persze az e=mc2 -t nehezebb támadni...
de legyen a büntetésed, hogy napi több órát tölts el itt, vitatkozva, a gyerekeiteknek meg hozzád hasonló tanárokat kívánok!
 

"ami sz*r, az sz*r, és ez már messziről bűzlik!"
Így van ez a tárgyszerűtlen, in dulati és közhelyes kritikákkal is :-) Ez van.
Ezt meg mókás volt olvasni: "csak azt nem értem, hogy egy ilyen primitív program (varázsecset) mellett kardoskodó kommentelők (pl andymage), honnan veszik a bátorságot, hogy olyasmiről osszák az észt, amihez egyáltalán nem is értenek?!"
De tényleg. Hol is kardoskodtam a Varázsecset mellett? Pusztán a honlapjkról idéztem annyit, sőt többet is, mint a kritikus. Nehogy már ne legyen jogom elolvasni egy honlapot. S ehhez még külön bátorság is kelljen. Nopláne nem egyetérteni a kritikussal. Brrrrr.... micsoda galádság. S minő arcátlan bátorság.
BTW, minek kapcsán is osztotttam az észt? Azért, hogy elvárható lenne a tárgyszerű kritika? Szerintem elvárható lenne. Én elvárnám. Sőt, a diákoktól is elvárnám. Inkább, mint a befkevést kritikátlanul a tanári izlés Prokrusztész-ágyába. Egyébként a művészetekhez valóban a tetszik/nem tetszik szintjén "értek". De ezt azt hiszem nem is titkoltam. reread rulez :-) Az pedig, hogy valaki eldöntse egy kritikáról, hogy közhelyes vagy sem, szintén nem kell nagy művészet.
Ahogy elnézem nem is ezzel volt baj a reakciók alapján, hanem tényleg azzal, hogy egy TEKINTÉLY mondott, írt valamit, és egy kis piszok merte megkritizálni a kritikát :-)
A' élet nehé' :-)

Kedves Attila!

Nagyon erős túlzás, amit írt, miszerint a magyar gyerekek nem kapnak megfelelő vizuális nevelést. Nem indokolta, mire alapozza ezt.
Az általános iskolákban ugyan kevés az a heti 1 rajzóra, de szinte mindenhol vannak rajzszakkörök, és minden városban van alapfokú művészeti oktatás, ahol állami támogatással, heti 2X2 órában plusz ismeretekkel gazdagodhatnak az érdeklődő diákok.
Ezen kívül a legtehetségesebb diákok művészeti szakközépiskolákba nyerhetnek felvételt.
Itt csak azokat a lehetőségeket említem, amik államilag finanszírozottak, nem említem a minden városban fellelhető rajziskolák, szakkörök, alkotókörök széles palettáját.
Én gyakorló rajztanárként azt tapasztalom, hogy minden évben összejön egy kisebb csoport (2X 20 fő), akikkel csodákat lehet művelni, de összességében kevés érdeklődő fiatal van, aki tartós munkával szeretne eredményeket elérni a képzőművészet területén.
Ezért van ekkora sikere egy ilyen „két óra alatt megtanulhatsz olajjal festeni” programnak.
Ma szívesen bedőlünk az olyan típusú szemfényvesztéseknek, ahol érdemi befektetés nélkül ígérnek eredményt („egy hétvége alatt úgy fogyhatsz le, az általunk kínált csodaszerrel, miközben annyit eszel, amennyit akarsz…”), és azt is tapasztalom, hogy amiért drága pénzt kell fizetni, az mindig értékesebbnek tűnik.
Semmi baj nem lenne a Varázsecsettel, ha a szülők választanák ki ezt a programot saját igénye szerint, például az Internetről, vagy valamiféle hirdetés alapján.
A legnagyobb hibának az iskolaigazgatók hozzáállását tartom, akik beengednek az iskolákba egy ilyen vállalkozást. Ugyanis a szülő ebben a helyzetben már úgy gondolja ez a program csak jó lehet, ha már az iskola áldását adta rá. A gyerekeket meg könnyű belelkesíteni egy kis beetetéssel (közös rajzolás 15 percig).
A szülőket anyagilag leszedi egy ilyen ügyes vállalkozás, de az eredmény szakmailag messze az ár alatt marad, hogy miért, azt már korábban kifejtettem.

Igen tisztelt Cikkíró és eddigi hozzászólók!
Azt hiszem, hogy egy ilyen portálon nem csak a vizuális kultúráról lehetne cikkezni, hanem a fórumázási kultúráról is. Szomorúnak ratom, hogy egy ilyen portálon sem vagyunkképsek az illendőség kereteit megtartani.
A cikkíró festőművész figyelmét szeretném felhívni arra, hogy a "kártékony" szó igen erős kifejezés, ezért illik a súlyához mérten indokolni is. Ami pedig a témát illeti kicsit távolabb lépnék, és nem a konkrét "Varászecset" programot említeném pusztán, hanem a művészek és a jobb agyféltekés rajzolás módszer között feszülő hatalmas ellenállásra hívnám fel a figyelmet, mert szerinem ilyesmi húzódik itt is a mélyben.
Először megpróbálok tényeket megállapítani és utána ezekből következtetéseket levonni.
Tények:
1. Az iskolai rajzórák nem mutatnak föl átütő sikert a rajztanításban. A tehetséges gyerekekekt jó esetben felismerik a kollégák, de a többi gyerek számára egy idő után megfogalmazódik "az én nem tudok rajzolni" ondat, és ennek megfelelően a rajzolást abba is hagyja.
2. Az iskolai rajztanítás legalább annyira tanárfüggő, mint minden más tantárgy oktatása: azaz vannak jobb tanárok és kevésbé jók. Bár bátorkodom kijelenteni, hogy itt is megmutatkozik a nagy számok törvénye, ami szerint ugye nagyobb merítésből több a jobb. Rajztanár pedig nincs sok.
3. Minden rajztanár tegye a szívére a kezét, és emlékezzen vissza rá, hogy a felsőoktatásban hogyan szerettették meg vele a szakmát, illetve hogyan nem. Vajon milyen nyomot hagytak korunk rajztanáraiban a futószalagon gyártandó képek, az indoklás nélkül áthúzott vagy rossznak minősített képekhez fűződő pedagógiai munka?
Talán ennyi elég is kiindulásnak. Én magam is tanár vagyok, és jól emlékszem mind az általános iskolai mind a középiskolai rajzoktatásra. És arra is, ahogy ez a vizuális kultúrámat fejleszteni lett volna hivatott, ámde mégsem tette. Vajon miért???
A fő kérdés pedig az, hogy VAJON MIÉRT KELL NAP, MINT NAP SZEMBESÜLNIÜK A GYEREKEKNEK AZZAL, HOGY NEM TUDNAK RAJZOLNI, MIKOR EGY 4 NAPOS TANFOLYAMON EGY BRILLIÁNS MÓDSZERREL MEGTANULHAT SZINTE BÁRKI GYÖNYÖRŰEN RAJZOLNI???????????
Tapasztalatból beszélek, mert én elvégeztem egy ilyen tanfolyamot, és össze sem lehet hasonlítani az eredményét azzal, amire a rajztanáraim voltak képesek jó néhány év alatt.
Ebből azt a következtetést bátorkodom levonni, hogy bizony vannak olyan modern módszerek, amelyek képesek átütő sikert hozni az egyén rajzolni tudásának és ezzel összefüggésben a vizuális kultúrájának a fejlesztésében.
A következő terület pedig a siker és a sikerélmény pedagógia szerepe lenne, amit ugyancsak jelen vita kulcskérédésének látok. Vajon melyik módszer a szülők és diákok számára a vonzóbb? Az, ahol azzal szembesülök, hogy mire nem vagyok képes, pedig vannak, akik igen, vagy az a módszer, ami az én kereteimet tágítja, és olyan képességet varázsol elő belőlem ecsettel vagy ceruzával, amiről én magam sem tudtam???
És az utolsó kérdésem pedig az lenne, hogy ha képesek vagyunk mindezt tanári, szülői, oktatói és felhasználói szemszögből megvizsgálni és értékelni, akkor vajon levonhatjuk-e azt a következtetést mindebből, hogy kártékony egy módszer, ami a sikerre alapoz, ráadásul látványos fejlődést tud felmutatni? És ha igen, akkor vajon azt, amiről a szülők beszámolnak, hogy a gyerek azóta a sikerélmény miatt töbet rajzol, azaz hasznosan tölti el a szabadidejét, vajon kártékonynak nevezhetjük? 
A fő kérdés azonban az, amiről a cikk írója egyébként mélyen hallgat, hogy a gyerekek sokkal színvonalasabb alkotásai mögött vajon mi húzódik? Egy ilyen modern módszerrel előhívott másféle alkotásmód, ami képessé teszi őket arra, hogy szebben rajzoljanak? Mégpedig maradandóan? Ha pedig erre IGEN a válasz, akkor a cikkírónek nincs igaza, hiszen egy elsajátított készség alkalmassá tesz bennünket arra, hogy lerajzoljuk, amit látunk. A kialakuló stílusunk pedig alkalmassá tesz bennünket arra, hogy eldöntsük, mi nekünk a szép, és ennek mentén alkossunk.
A csattanó pedig: mi, a jobb agyféltekés rajzolás módszerét elsajátítók egyáltalán nem gondoljuk, hogy művészek lennénk, annak ellenére sem, hogy néha úgy néznek ránk, és tehetségesnek gondolnak. De jó érzés szépen rajzolni, jó érzés minél többet ezzel foglalkozni. Aki nem ért ezzel egyet, ám tegye, szíve joga. Mint ahogy a szülőé és az iskoláé is, hogy akar-e ebben a gyerekeknek segíteni avagy sem. Az ÉLMÉNY ugyanis egy remek tanítómester, amit egy jó tanár használ. A gyerekeknek más az izgalomkeresési vágyuk, mint anno a miénk volt. Ezzel pedig akár tetszik, akár nem, lépést kell tartani. a rajztanítás dolga pedig nem a kudarccal, a nem képességgel való szembesítés onnantól fogva, hogy tudjuk: MINDENKI TUD RAJZOLNI. Tessék megtanítani minden gyereket, mert joguk van hozzá! Tessék beemelni a módszert a rajzoktatásba, hogy ne vállalkozók vihessék el a módszert, hanem MINDENKI hozzájuthasson, és megkaphassa!
 
 

Amikor az aulában láttam a festő bácsit, a kis művészeti iskolásokat, ahogy készítgetik a festményeket ( Én akrilra emlékszem, lehet, hogy más cég volt), aztán leszurkolják a talán 100 ft-ot, és boldogan mennek a tanítónéninek megmutatni a képeket, ugyanaz volt a véleményem mint Bodóczky Istvánnak, L. Ritoók Nórának. Mit tettem tehát? Amit Makovecz Imre, meglátván gyermeke kezében az alumíniumból hajlított hamutálat. Fejsímogatás: nagyon szépet csináltál! "Mert a gyerek lelke fontosabb!" ( Makovecz I. szóbeli közlése). Érdekes játék, majd a vizuban is fogunk ilyesmit játszani. Mert a veretesebb (Gyik szemlélettől a legnehezebb Bodózcky feladatokig) tanulmányok mellett megfér egy kis olcsó, vásári szórakozás is, ha jó a csoportszellem, nem fogja kiszorítani azokat, ahogyan a kosárlabdázást sem szorítja ki a falhozdobálós. Utána megbeszéltem a dolgot az igazgató kollégával, arra jutottunk, hogy ha minden gyerek meg tudná fizetni, legközelebb is beengednénk a játékmester bácsit, de így inkább ne! Megjegyzem a leggyönyörűbb gyermekmunkák kinevezése művészeti produktummá, hasonlóan kártékony lehet a gyerek életére, ahogyan az sem szerencsés, ha képi alkotó munkája radikálisan elkülönül egyéb tevékenységeitől ( matek óra kontra rajzóra, és még sorolhatnám a - vélhetően már - szakmai közhelyeket. Ami a kommercialitását illeti: mindannyiunknak meg van ugya a nagy Lewin felháborodása, megvetése a kiszáradt kenyérből zsemlemorzsát daráló polgár iránt. A zsemlemorzsát frissen készült péksütemény megszárításával, ledarálásával nyerjük. Graffitis csoportok ( "Út a bombingtól a street-artig és tovább!") jobb agyféltekére rátanulni szándékozó felnőttek ( Na, akkor nézelődjünk kicsit a környéken)vezetésében szerzett tapasztalataim alapján a megrontást talán én is kissé erős kifejezésnek érzem, de civilizációs problémáinkat látva mindenképpen megértem a vita résztvevőinek
indulatait.