A közelmúltban Trencsényi László a Népszabadság hasábjain fontos kérdéseket vetett fel a nemzet és a kulturális kánonok kapcsolatáról. Ez az írás úgy is tekinthető, mint hozzászólás ehhez a láthatóan egyre fontosabbá váló problémakörhöz.
Talán a csapda nagysága sem mérhető fel, amelybe a maturandusok akaratukon kívül beleestek. Vajon volt-e idejük mérlegelni, a matematikafeladatok megoldása helyett váltani: az élet nagy kérdéseiről, erkölcsről és erkölcstelenségről, becsületről-becstelenségről, felelősségről-felelőtlenségről, szabályról, törvényről, önállóságról gondolkodniuk?
A pedagógusok nem szereznek ismereteket ezekről a gyerekekről, fogalmuk sincs, hogy élnek. Nem tudják, hogy komfort nélküli vagy félkomfortos házakban laknak, ahol nincsen vezetékes víz, sok esetben villany sem. Hogy a lakások berendezései között nincsenek asztalok és székek, csupán ágyak, ahol - főleg ilyenkor, telente, amikor csak egy szobát képesek fűteni - gyakran 6-8, néhol még 10 személy is egy szobában alszik. Nem gondolják végig, hogy náluk nincsen fürdőszoba, WC, és esténként mondjuk hat gyereket végigfürdetni az ártézi kútról hozott vízben nem egyszerű.
De nézzük a szöveget közelebbről. Az írónak igenis volt „víziója” a Himnusz világáról. Való igaz, nem Kölcsey ékes XIX. századi nyelvezetével fejezte ki magát, hanem a XX. század expresszionista költői kifejezésmódját alkalmazta. Igenis, tette ezt akkor, ha joggal vélelmezzük: nem igen olvasott ilyen szövegeket. De akkor is: szerintem ráérzett valamire, a vers, a „zivataros századok” drámai sodrára! Kifejező eszközei egyenesen a legmodernebbeket idézik, nemcsak a Kanadában elhunyt Robert Zendnek voltak ilyen „érzetversei”, de Szőcs Gézának, illetve a másik erdélyi költőnknek, Kovács András Ferencnek is. („Erős várunk a Kufstein” – jár eszemben rendre KAF sora, mely szövegszerkesztési stratégiájában jóformán hasonlít Ismeretlen szerzőnk munkájára.)